György Attila a legkiválóbb kortárs írók egyike. Köteteinek aforizmatikus erejű megállapításaiból lassan füves könyvet lehetne összeállítani, de bölcsességgyűjteményébe feltétlenül integrálandó lenne politikai publicisztikáinak számos kitétele. Kőkemény szókimondással és páratlan éleslátással írt a román–magyar viszonyról, az erdélyi magyarság státusáról s azokról a magukat magyarnak mondó figurákról, akik december elsején a románokkal együtt ünneplik Erdély elcsatolását, majd ebből a Stockholm-szindrómás gesztusból cikket faragnak, akik a nemzeti öntudat minden megnyilvánulása mögött nacionalizmust, sovinizmust vagy egyenesen nácizmust sejtenek, akiknek a csíksomlyói búcsú hol a „tudatlanság és gyűlölet” fesztiválja, hol meg „franchise-rendszerben működő vándorcirkusz”. Mindebből már sejthető, hogy lassan három évtizedre visszatekintő értékrendi, világnézeti rokonságunk a szóban forgó szerzővel mélyről fakadó, szellemi ikertestvérekként is szoktuk egymást emlegetni.
Amikor György Attila fél évtizede első ízben hívott meg a nemzetben gondolkodó tollforgatók Kárpát-medencei kerekasztalának gyímesközéploki találkozójára, értelemszerűen igent mondtam. Életre szóló élmény volt a tusnádfürdői Boróka panzió révén már régen ismert Szász István és felesége, Marika vendéglátását élvezni olyan kiváló emberek társaságában, mint Bayer Zsolt, Pósa Károly, Andocsi János, Kristály Lehel és persze György Attila. S akkor nem szóltam még a találkozó helyszínéről, a Gyímesi Skanzenről, mely a Kárpát-medence azon megszentelt lokációinak egyike, ahová minden magyarnak el kellene zarándokolni legalább egyszer.
Ezt az idilli környezetet választotta az első autentikus és színvonalas erdélyi gasztronómiai fesztivál helyszínéül Trucza Adorján, aki az e rovatban már bemutatott Páva éttermével minden túlzás nélkül új fejezetet nyitott a székelyföldi gasztronómiában. A rendezvényhez a Budai Gourmet adott ihletet, ahol idén Páva is bemutatkozhatott. Ez volt egyébként az első alkalom, hogy egy határon túli kulináris műhelyt is meghívtak az anyaországi minőségi vendéglátás seregszemléjének is felfogható gasztrofesztiválra.
Az esemény honlapján megnyerő sorokat olvashatunk a szervezők szándékairól. Eszerint az Erdély ízei fesztivál, nem más „mint néhány elszánt szakács, vendéglátós és helyi termelő közös álmának a megvalósulása. Célunk, hogy együtt nyissuk meg az erdélyi gasztronómiai kultúra új fejezetét. Elindultunk közösen azon az úton, ami a gasztronómiai hagyományaink és készségeink újrafelfedezéséhez és az eltűnőben lévő örökségünk megmentéséhez vezet – azt akarjuk, hogy Erdélyt, ezt a különleges és kissé eldugott tájat visszahelyezzük a nemzetközi gasztronómiai térképre, mint egy új, mégis időtlen desztináció.”
Sokan, mi tagadás, jómagam is kételkedtünk az átütő sikerben. Kétség nem fért a kiállítók, valamint a színpadi főzőshow-k meghívottainak magas szintű teljesítményéhez, attól viszont lehetett tartani, hogy ez elegendő-e ahhoz, hogy a Budapesttől 760, a tágan értelmezett Erdély nagyvárosaitól több száz, a legközelebbi székely várostól, Csíkszeredától közel 40 kilométerre eső Borospatakára eljöjjön annyi ember, hogy az esemény ne fulladjon érdektelenségbe.
