Mostanában épp huszonöt éve, hogy meg kellett szabadulnunk 350 tőke, amúgy imádott olaszrizlingünktől. Kicsi szőlő, sok munka. Ráadásul Budapestről a Káli-medence nem volt olyan könnyen és gyorsan elérhető, mint manapság. A mi szőlőnk a lehető legrosszabb helyen volt, mégis sikerült az ihatónál lényegesen jobb borokat szűrni.
A rengeteg hétvégi esőről jutott eszembe, hogy vajon mit érzenék most, a szőlősorok előtt állva. Gondolataimban már megjelentek a végeláthatatlan gombasorok, amik szép lassan felfalják az idei termést.
A fülledt pára, a mindent elborító nedvesség nem hiányzik ma már senkinek. De a lomha, száraz, meleg napok sem – ha számolatlanul érkeznek hőséget zúdítva a tájra, emberre. A Káli-medence városi „bebírói” többnyire gondoztak egy kis ültetvényt is, akárcsak mi. Amit karban kellett tartani. Hozzánk is járt kapálni Sándor. Mindenki csak a falu bolondjának hívta, nem minden alap nélkül. Alkoholmámorai ritka szünetében azonban igen elmés dolgokat tudott mondani. Egy ilyen esetre nagyon jól emlékszem. Irgalmatlanul meleg volt, már Dél felé jártunk, kötöztünk. Kellett valami a pincéből, Sándort kértük meg, hogy hozza le. Le is hozta, majd sarkig tárva-nyitva hagyta a pinceajtót. Amikor észrevettük és némiképp kérdőre vontuk, a válasza csak ennyi volt: becsuktam volna, ha az enyém lenne…
Ez a számomra nagyon „nemszeretem” mentalitás mostanában elég gyakran eszembe jut. Mintha a szőlő és bor világában mindennapossá vált volna ez a hozzáállás. Nem az enyém, nekem nem fáj.
Kevesebben vagyunk talán, akiknek viszont még mindig fáj. Fáj látni például az idei felvásárlási árakat. Igaz ugyan, hogy eddig még csak a Duna-Borrégió borvidékeire vonatkozó lista forgott közkézen, de sokkal több jóra többi borvidékünkön sem igen számíthatunk. Talán Villányban a cabernet-kért adnak majd többet, de az átlagos borszőlő felvásárlási ár marad 100-110-ft körül. Ugyanez Champagne-ban 6 – 7 EUR körül mozog, nyilván a termőterület besorolásától függően. A grand cru termőhelyek termését már a múlt évben is 7 EUR fölött tudták eladni, kilónként. Sokszor kongatták már meg a vészharangot a champagne-i szőlőárak fölött, ennek ellenére azok tovább emelkednek. Ha van kereslet, az árak jóval az infláció mértékét meghaladóan is képesek növekedni. Hiába, Champagne nagy kincs, a világon rendre itt a legmagasabbak a szőlőárak. Ezért nem is próbálok semmiféle párhuzamot vonni a hazai és a champagne-i árak között, mégis elgondolkodtat a tény, hogy lehet-e, érdemes-e valamiféle objektív értéket keresni a szőlőtermő területek között. Mert ha ezt néznénk, egészen biztos, hogy borvidékeink zöme nem maradna alul egy efféle összehasonlításban.
A piac mégsem azt fizeti meg, amit adottságnak, természeti környezetnek, klimatikus adottságoknak vagy bármi egyébnek mondunk. Ezen a téren csak az számít: mit teszünk le az asztalra és milyen a kereslet.
Boraink iránt pedig sajnos évtizedek óta langymelegnek sem mondható érdeklődés mutatkozik, sajnos a hazai piacon is. Termelőink java ezért kénytelen kemény versenyhelyzettel szembe szállva a külpiacok felé fordulni. Ahol komoly és felkészült konkurencia várja borainkat. Nem minden esetben fair piaci körülmények között. Számos személyes tapasztalat mondatja velem, hogy a „ki fizeti a révészt” nehéz helyzetet teremt számunkra. Vakkóstolókon boraink általában addig hódítanak, míg le nem hull a lepel.
Ha kiderül, hogy Tokaj vagy éppen Villány, Somló képes nagyobbat szólni, mint Sauternes vagy bármelyik másik francia borvidék, általában a szakértők zöme visszavonulót fúj.
Oka van ennek, hiszen a más pénzén nem illik no-name termőhelyeket méltatni. Magyarul ne számítsunk rá, hogy majd az objektív értékelés helyére teszi borainkat. Nekünk magunknak kell olyan helyzetet teremtenünk, amiben a termelők önbecsülése is helyére kerülhet. Ennek biztosan nem része a jelenlegi szőlőfelvásárlás rendszere. Ezt senki ne úgy értse, hogy a felvásárló vagy kereskedő cégekre tolnék minden felelősséget. Van itt probléma a termelőkkel is, akik nem nagyon szeretnék megérteni a minőségi alapanyag szükségességének problematikáját. Pedig másként nem fog működni az ár-érték arányú felvásárlás, ami alapja a borkészítésnek, bármerre is járunk a világban.
A bor talán az egyik legösszetettebb árucikk a világban. Sokfelől meg lehet közelíteni, sok olyan tulajdonsága van, amit tökéletesen az ellentétes irányba lehet fordítani. Gondoljunk például a legkézenfekvőbb egészségmegőrző szerepére.
Ami egyértelműen működik akkor, ha jó minőségű borokat tudatosan, társaságban fogyasztunk. Ha a hitvány bort valaki egymagában kényszeresen issza, az komoly alkoholbetegséget jelent. De nézhetjük a bor társadalmi szerepét is. Lehet épp úgy szinte megfizethetetlen luxuscikk, mint a mindennapok élelmiszer-szintű itala. A sort folytathatnánk ki tudja meddig, de a vége a történetnek vélhetően minden oldalról ugyanoda lukadna ki. A szőlő az emberi beavatkozástól és tudatos emberi tevékenységtől lesz azzá, ami. Azzá, amivé mi emberek varázsoljuk. Ha megtanulunk élni vele, és nem visszaélni. Ha megpróbáljuk értelmes mederbe terelni a szőlő és bor jelenleg erősen kusza világát. Ha a sajátunknak tekintjük, és eszerint is bánunk vele. És persze becsukjuk a pinceajtót, amikor annak jön el az ideje.
Capári Balázs Pinot noir pét-nat fehér, 2021 Sümeg
Nem mindenki rajong ezért a kategóriáért, pedig szerintem ez is csak tapasztalat-függő értékelés. Ha valaki rendszeresen találkozik izgalmas kínálattal, nem fogja csapba önteni a
buborékos csupa-szőlő finomságokat. Aminek az elkészítéséhez épp úgy kitűnő minőségű egészséges szőlőre van szükség, mint bármilyen más bortípuséhoz. Itt ez adott, a Balaton-felvidék egyelőre kissé háttérben lévő csücskéből. Capári Balázs a hazai „legkézművesebb” termelők egyike. Borai a természethű borkészítés szabályait alkalmazva is kristálytiszták, élénkek és nagyon könnyen fogyaszthatók. Akárcsak ez a pinot noirból készült pét-nat. Friss, üde savak, sima, selymes tapintás, kezdetben erősen élesztős aromatika, amit szépen elfed a gyümölcsösség. Remek bor.
Barta Pince Tokaji Furmint brut, Tokaj
Sokszor feltettük már a kérdést magunknak, hogy a furmint vajon jó alapja-e a pezsgőknek. Nyilván az efféle megállapításokhoz több évtizedes tapasztalatra van szükség, de azért van már néhány olyan példa, ami mentén elkezdhetjük összerakni a furmint-pezsgő történetet. Számomra a Barta Pince pezsgője szinte a kezdetektől ilyen. A Király-dűlő szőlőjéből igen jó ízléssel válogatták az alapbornak valót. Savai a legszebb pezsgő-élményeket kínáló lendületet hordozzák. Nem bánnám, ha érleltebben is tudnám majd kóstolni, de tartok tőle, erre már nem lesz lehetőség. Nagyon gyorsan elfogynak ezek a pezsgők, sajnos. Finom gyöngyözés, erőteljes mégis elegáns karakter.
