A „Kárpát medencei étteremkalauz” első bemutatóján, a Nagy Magyarország emlékpark keretén belül működő Kárpátia étteremben Mészáros Gabriella nemzetközi borakadémikus, nem mellesleg rovatbeli szerzőtárs vetette fel, hogy mennyire fontos lenne a legkisebbek megfelelő kulináris edukációja, kóstolásra és gasztronómiai nyitottságra nevelése.
Tény és való, ha végignézzük az éttermek gyermekmenüit, már ahol egyáltalán van ilyen, többnyire halrudakat, csirkefalatokat és bolognai spagettit találunk. Kész katasztrófa, hogy erre van tömegigény. Ami mögött az húzódik meg, hogy a válogatás, a szájhúzogatás szellemében nevelik a gyermekeket. „Ezt nem eszem, azt nem eszem”-hozzáállású szülőknek nem csoda, ha a gyermekük is finnyáskodik, elutasít ízlelés nélkül egy sor alapanyagot és/vagy ételt.
Nem nagy öröm egy brutális diktatúrában felnőni, de vannak előnyei is. A Ceausescu-korszakban fel sem merült, hogy húzzuk a szánkat, mert nem ízlik valami, örültünk, hogy kerül étel az asztalra, azt ettük, amit elénk tettek, mint a katonaságnál. Aki nem evett reggelire csirizes tésztát vagy jellegtelen vacak rizst, korgó gyomorral mehetett a lőtérre, aztán délben bezzeg megette a mégoly félrement erjedésű, kellemetlen szagú párolt savanyú káposztát is, amiben néhány deka mócsingos hús úszkált.
Mindezzel együtt a pacaltól, ami ez idő tájt kedvenc alapanyagaim egyike, valahogy idegenkedtem. Nem is találkoztam pacalból készült fogásokkal addig, míg a rendszerváltás után végre útlevelet nem kaptam.
1989 előtt Aradon, Temesváron a mészárszékekben nemhogy pacalt, de a füstölt csonton kívül semmit nem lehetett kapni, hússal a falusi rokonok és/vagy a húst a helyi feldolgozóból kicsempésző feketézők látták el a városi lakosságot. Ők pedig nem utaztak pacalban.
