Eger olyan, mint cseppben a tenger – a borvidék borászainak felsereglése a Pasaréti Közösségi Házban

Az egri borvidék szépsége és egyedisége rejtőzhet a sokszínűségben is.

A bor a legkülönlegesebb nedű, amit az európai kultúra kigyöngyözött magából. A csúcsgasztronómia alkotásainak méltó kísérője, költészet és filozófia a poharunkba töltve, palackba zárt üzenet a múltból, a nemzeti kultúra identitásképző és -erősítő szegmense. S nem utolsósorban elmepallérozó polémiák elindítója.

A borok nagyságának, minőségének kérdése mindig is vita tárgyát fogja képezni, nemcsak a hozzá nem értő laikusok és a szakmabeliek között, hanem a szakmán belül is. A kérdésnek van egy rendkívül erős terror-centrikus megközelítése, amit a magyar borszakírásban Alkonyi László fogalmazott meg a legkontúrosabban s képviselt a legkövetkezetesebben. Szemléletformáló fotó-metaforáját érdemes pontosan idézni:

 a fotós megfelelője a borász, a kép megfelelője pedig a bor. Az évjárat nem más, mint a fény, aminek a megvilágításában készül a kép, a tárgynak pedig, amiről a képet készítjük a termőhely a megfelelője. S mi a szőlőfajta a hasonlat szerint? A fényképezőgép, amivel a képet készítjük. Senki nem állítja, hogy ne volna fontos a szőlőfajta, amivel dolgozunk kell. Természetesen lényeges, és mindaddig napi téma, amíg meg nem találjuk az igazit. Na, de miután megtaláltuk, létezése a legnagyobb természetességgel viselt ténnyé válik: értelemszerűvé, adottsággá, közhellyé, s nem a bor egyéniségének felelősévé.

Ebben a felfogásban a szőlőfajta-paletta sokszínűsége nem előnye, hanem hátránya egy borvidéknek.

„Dűlőmitológia” című könyvében, illetve interjúiban alig titkolt nosztalgiával idézi Merész Fülöpöt, aki fejvesztés terhe mellett rendelte el, hogy Burgundiában minden szőlőt ki kell vágni, ami nem Pinot Noir, megteremtve ezzel a lehetőséget annak, hogy a borkészítés egyre inkább a dűlők faggatásáról szóljon, a talajadottságoknak a borban való kifejeződéséről s Burgundia legyen ma a borrajongók Mekkája. Lehet, hogy Eger is úgy lehetne referenciaértékű borvidék egy connaisseur-klubban száz év múlva, ha ezt a modellt követné.

Létezik viszont egy másik, a szakmai hozzáértést sem feltétlenül kizáró megközelítés: az egri borvidék szépsége és egyedisége rejtőzhet a sokszínűségben is.

Megeshet, hogy e táj soha nem lesz Burgundia-szintű etalon a szakmában, viszont forrása lehet nemzetközi mércével mérhető különféle bornagyságoknak.

Hallottam már olyan megnyilatkozást baráti körben – magam is ezt vallom egyébként – hogy Egerben az a szép és vonzó, hogy szinte minden borstílus megtalálható itt, s akkor nem szóltunk a szőlőfajták és a talaj sokszínűségéről. Mint cseppben a tenger, 

Eger megmutatja az egész borvilág színességét a könnyed reduktív fehérboroktól, a komplex fehér házasításokon át a dűlőszelektált nagy fehérekig, megtaláljuk itt a különböző rosé irányzatokat, a vörösborok között pedig megleljük Burgundiát, Bordeaux-t, de még a mediterrán melegséget is egyes borokban.

Aki járt Kaló Imre pincéjében, tudja, hogy aszúk is készülnek e borvidéken.

A Pasaréti Közösségi Házban Mészáros Gabriella nemzetközi borakadémikus által a minap megszervezett egri borkóstoló, amit egy lenyűgöző, zártkörű Bikavér mesterkurzus előzött meg, kiváló illusztrációja volt a fentebb megfogalmazottaknak.

Mészáros Gabriella és Gál Tibor egri bortermelő

Az említett ikonikus vörös cuvée történetét és a vonatkozó jogi szabályozás alakulását remek Wikipédia-szócikk foglalja össze, érdemes átfutni, továbbá a magyar borszakma nagyasszonya s rovatbeli szerzőtársunk e hónap elején remek írás keretében foglalkozott a kérdéssel. Ezért most csak arra térnék ki, hogy a szocializmus politikája, mely a szekszárdi bikavért egyszerűen betiltotta, míg az egri bikavér márkanevet felfuttatta, az egriek számára egyszerre volt előny és hátrány.

Előny az, ha van egy nemzetközi ismertségű bormárkája egy borvidéknek, mely minden magyar borfogyasztónak jelent valamit. 

Igen ám, de mit? S máris ott vagyunk a hátránynál, hiszen az Egervin és a Hungarovin bikavérei tömeggyártott, vékonyka, savhangsúlyos bikavérei messze álltak a bornagyságtól, még akkor is, ha a Ceausescu korszakban egy-egy ilyen, Erdélybe valahogy bejutott palacknak úgy tudtunk örülni, mint manapság egy Szepsy-feliratú dűlőszelektált Furmintnak.

Bizony meg kellett teremteni újra e nemzeti cuvée presztízsét. Ebben a legjobb egri borászok szinte mindegyike részt vett. Nagy előrelépést jelentett a minőségi garanciákkal körbebástyázott „Bikavér Superior” kategória megjelenése, amit a dűlőszelektált „Grand Superior” követett. Érkeztek is szakmai visszajelzések nemzetközi borversenyekről. Hadd említsek példaképpen ezek közül kettőt, Dula Bence 1999-es Hegybíró Bikavére 2004-ben és 2014-ben is aranyérmet nyert a „Challenge International du Vin” elnevezésű Bordeaux-i borversenyen, ami e verseny történetében szinte egyedülálló, tavalyelőtt az egyik legismertebb és legelismertebb borszakíró, James Suckling 98 ponttal jutalmazta a St. Andrea pincészet „Apagé” névre keresztelt, a Nagy-Eged-hegy terméséből készült Grand Superior Bikavérét.

E tétel 2019-es évjárata is benne volt a pazar sorban, akárcsak a Bolyki pince 2020-as Öreghegy Grand Superior Bikavére, mely nem váltott ki a szaksajtóban akkora visszhangot és figyelmet, mint amit megérdemelt volna. Bolyki János borait közel húsz éve kóstolgatom, ez a tétel részint pályának csúcsa, részint a legjobb bikavérek egyike, amit valaha kóstoltam. Kimagaslott a sorban Bukolyi Marcell Nagy-Eged Grand Superior Bikavére, Gál Tibor 2021-es Soli Deo Gloria Superior hordóválogatása és a Thummerer pince 2021-es Superior Bikavére is. A kóstolón részt vett és hozzászólásaival az esemény szakmai rangját emelte Gál Lajos, az Egri Szőlészeti és Borászati Kutatóintézet korábbi vezetője, a bikavér-reneszánsz egyik motorja, aki maga is emlékezetes superior-kategóriás bikavérek megalkotója. Az ő mindenkiből respektust kiváltó 2002-es Péter bora elnevezésű tétele zárta az impozáns tizenhatos sort.

Mészáros Gabriella felvezetésében elmondta, hogy többévtizedes távlatban egyértelműen érezni lehet a fejlődést, ami a kollektív szakmai tudás növekedése mellett a hordópark megújításának köszönhető, hiszen a rossz hordót jobb eltüzelni, mivel tönkreteheti a gazda egész éves munkáját.

 

A mesterkurzust követő sétálókóstoló kiállítói között üdvözölhettük Bulyoki Marcell, Tóth Ferenc, Gál Lajos, Kovács Nimród, Csutorás Ferenc pincészetét, továbbá az Egersoul, a Soóváry, a Varsányi, a Stumpf, a Havas&Tímár, a Korózs, a Thumerrer, az Attila, a Bolyki, a Böjt, a St Andrea, valamint az Orsolya pince képviselőit, legtöbb esetben személyesen a borász-birtoktulajdonost, továbbá Szeredi Tamást és fiát, Benjámint, akik most debütáltak két remek borral. Taps köszöntette az idei „Borászok borászát”, Gál Tibort, aki szintén kiállító volt, valamint a „Borászok barátja” díjat elnyert Kézdy Dánielt, a Furmint Február alapító-főszervezőjét, aki egyébként a mesterkurzusnak is részvevője volt.

Szétfeszítené e kis írás kereteit, ha a több, mint félszáz végigkóstolt tételt egyenként elemezném, de hadd emeljem ki a már ismert birtokok közül Gál Lajos Kántor-tag Olaszrizlingjét, a Vámos Attila által elhozott hat kiváló tételt, a számomra újdonságot jelentők közül pedig Gál Lajos korábbi, már bizonyított ültetvényein gazdálkodó Egersoul, a Soóváry, a Havas&Tímár és a Stumpf pince borait, melyek adták ama bizonyos „hűha”(idegen szóval wow)-élményt.

Bő másfél évtizede a Magyar Tudományos Akadémián szerveztek hasonló egri kóstolókat, jellemzően nyolcvan kóstolható tétellel. Számban, színvonalban, színességben és tartalomban e szűkebb körű kóstoló azok szép emlékét idézték bennem. Sok hasonlóra lenne szükség.

Borítókép és fotók: Borbély Zsolt Attila