Illyés Gyula mutatott rá a nyolcvanas évek elején egy vele készült interjúban, hogy míg a környező kommunista országokban a történelem „túlhősiesítése”, addig Magyarországon annak „hőstelenítése” zajlik. Párhuzamosan, tegyük hozzá, az irodalomoktatás durva cenzúrázásával. A sors perverz fintoraként Erdélyben nagyrészt ugyanazokat a szerzőket hallgatták el, mint Belső-Magyarországon: Wass Albertet, Szabó Dezsőt, Nyírő Józsefet, Reményik Sándort.
A magyar nemzeti gondolkodás hiteles, meggyőző és szuggesztív művészi megformázását kellett az olvasók elől elrejteni itt is és ott is, az anyaországi kommunista vezetők rettegtek a nemzeti büszkeség esetleges reneszánszától, Ceausescu Romániájában pedig a hivatalos propaganda, a tananyag, a média a román felsőbbrendűséget s a magyar alsóbbrendűséget hirdette. Ezért kellett a karakteres nemzeti gondolkodókat indexre tenni.
Tamási Áron ezzel együtt bekerült a tanrendbe, sőt, örökbecsű mondata, miszerint „azért vagyunk e világon, hogy valahol otthon legyünk benne” a tananyag egyik legtöbbet idézett gondolata volt. S mekkora igazság ez! S az, hogy hol érezzük magunkat otthon, csak rajtunk múlik. Nemzetstratégiai fontosságú cél, hogy a Kárpát medencét érezze minden magyar az otthonának, s ne azt az országot, melyet a Fennvaló kijelölt neki születési helyként. E meggyőződés jegyében ragadok meg minden alkalmat, hogy a Felvidékre látogassak, melynek csak az alsó, magyarlakta csíkját, Kassát, Párkányt, Komáromot, Komáromszentpétert, Dunamocsot, Dunaradványt, Nagymegyert és Pozsonyt jártam be a Kárpát-medencei étteremkalauz tesztelései alkalmával.
Rimaszombatra is így jutottam el a minap, a Hernád-áttörés fele igyekezve. A több, mint hét évszázadra visszatekintő Trianon előtt hétezer lakosú város ma már huszonkétezer lelket számlál, ami főként annak köszönhető, hogy 1948-ban hozzácsatolták Rimatamásfalvát, 1973-ban Baktit, 1974-ben pedig Dúsát, Mezőtelkest, valamint Alsó- és Felsőpokorágyot. 1910-ben 6.912 lakosából 6.199 volt magyar és 468 szlovák, 1941-ben 7.020 lakosból 6.534 magyar és 375 szlovák. A rendszerváltás idejére már a 58%-os szlovák többség alakult ki, 2021-ben a magyarság nem egészen egyharmadát, 31%-át tette ki a város lakosságának.
A Tripadvisor szerint a legjobb rimaszombati étterem a Salas Pod Magihradom, a második az Incognito. Az utóbbit fotói győztek meg jobban, de végül a Fekete Sast választottam, mert ez a város magyar étterme, ahol magyar és szlovák ételversenyt is szerveztek.
A Fekete Sas étterem lényegében egy étkezde, a főtér egyik impozáns épületében működik. A beltér egy menzához képest kifejezetten hangulatos, a falakat a város ikonikus, Monarchia-korabeli épületeit ábrázoló festményreprók, archív fotók, valamint helyi notabilitásokat megörökítő képek díszítik. A feliratok kétnyelvűek, a szlovák alatt minden információ olvasható magyarul is.
Megtudhatjuk például, hogy a negyedik legrégebbi vármegyeházat Ziegler Géza tervezte, 1901-ben épült és a Tompa Mihály téren áll, előtte a város híres szülöttjének szobrával, melyet 1902. június 4-én avattak fel. De megcsodálhatjuk olajfestmény formában a város templomai mellett azt az épületet is, mely most az étteremnek ad otthont, a harmadik legrégebbi vármegyeházat, melyet Miks Ferenc tervezett, s 1839 és 1844 között épült meg.
Gyönyörködhetünk Tompa Mihály és Ferenczy István szobrászművész szobrainak fotójában, valamint a Dombi Márton roma prímásról készült festményben is. Megtudhatjuk azt is, hogy az olajfestmények eredetijét Oleg Yasenev neves kijevi művész festette. A terem végében, fő helyen Ferencz József portréja látható.
A háromféle olcsó házias menün kívül öt fogás külön is rendelhető, ezek egy része szerepel a menüajánlatban is. Az étlap sajnos egynyelvű, de a szlovák – magyar Google-fordító segítségével megfejthető. Ottjártam idején, 2025 júniusában kínáltak az általam rendelt zellerkrémlevesen kívül kulajda nevű cseh gombalevest, nyírségi gombóclevest, csirkés wrap-et és Gundel palacsintát. A másik két menü első fogása a nyírségi leves volt, a második pedig egyik esetben gömöri párolt káposztás gombóc, másikban pedig csirkenyárs valamilyen burgonyás körettel.
Itallap nincs, a vendégek zöme az ingyen kapható citromos vizet issza. A főpincér elmondta, hogy évek óta nem rendelt senki bort, egyébként kétféle helyi boruk van, ezek csak palackra kaphatók. Urpiner sört tartanak és nagyipari üdítőket.
Az étterem, mint megtudtam, a középkorú főpincértől, a helyi vendéglátóipari szakközépiskola tanintézménye, a felszolgálók zömmel tanulók. Az ifjú hölgy, aki elsőként érkezett az asztalomhoz nem beszélt sem magyarul, sem angolul, de törekedett megérteni a kérdéseimet. Az meglepett, hogy nem küldött az asztalomhoz egy magyarul tudó kollegát. Ha mást nem, akkor a főpincért is megkérhette volna, hogy fordítson. Lehet persze, hogy szakmai presztízskérdés volt számára, hogy megoldja a helyzetet. A szomszéd asztalnál ülők helyi magyarok voltak, alighanem törzsvendégek, így derült ki számomra, hogy a főpincérrel anyanyelvemen kommunikálhatok, ő világosított fel az italtémában is.
A burgonyás zellerkrémlevesben a burgonya dominált, az étlap által beígért kruton elmaradt, az éppenhogy langyos leves menzaszintű, de nem élvezhetetlen. A második fogás is érkezhetett volna melegebben.
A sertéstekercs és a zöldséges rizsköret egyébként korrekt, az uborkasaláta egyszerű, de szép munka. S ha azt vesszük, hogy minderre hat eurót fizettem, amennyiért másutt egy főételt sem adnak, akkor az aligha tagadható, hogy a hely az ár/érték arányt tekintve kimagasló.
Nem ostromol kulináris csúcsokat a Fekete Sas, de egy kifejezetten szerethető, őszinte kifőzde, azt adja, amit ígér: házias olcsó ebédet. Külön erénye a dekoráció, amit érdemes képről képre végignézni, hiszen felér egy helytörténeti gyorstalpalóval.
Fotó: Borbély Zsolt Attila
