Villányba megyünk

Viszonylag ritkábban kóstolunk villányi borokat, úgy tűnik a nemzetközi trendek akkor is elérnek bennünket, ha nem akarjuk.

Kétségtelen, hogy az életmódváltással sok borkedvelő életében máshová kerültek a hangsúlyok, ijesztgetnek bennünket rendesen minden oldalról, ami a testi – valós vagy vélt – érdekeinket illeti. No de mi lesz a lelkünkkel? Rendszerint eszembe jut az a jó két-három évtizede lezajlott japán kísérlet, amikor megpróbáltak kémiai elemeire bontott bordeaux-i bort mesterségesen összerakni. Hála az Égnek nem sikerült. Így vagyok valahogy a testi-lelki egészség kérdésével. Ami természetesen nem csak az én fejemben motoszkál, ahányszor alkoholfogyasztás ellenes riogatásba szaladok bele. Mert ma is hiszek a mérsékelt és tudatos borfogyasztás jótékony hatásaiban. Különös tekintettel a társasági/társadalmi vonatkozásaira. Egy pohár jó villányi bor közös elfogyasztása testet-lelket melengető érzés még akkor is, ha a világ körülöttünk kezd szétesni.

A borvidék római kori szőlőtermelését a 80-as évek első felében, a Villány környékén folytatott ásatások egyértelműen bizonyítják. Legismertebb lelet az a nagyharsányi villában talált oltármaradvány, melynek felirata szerint a ház gazdája és fia Venatus, 400 arpensis (kb. 45 hektár) szőlőt telepítettek.

Más megvilágításban láthatjuk a kezdeti időket, ha abból indulunk ki, hogy a szőlőtelepítést megelőző mélyforgatás, - a hatvanas években - sok leletanyagot hozott a felszínre. Egyben jelentős kárt is okozott, mert a leletek, ha nem szakszerű feltárással látnak napvilágot, a közvetíthető információknak csak töredékét adják át. A villányi borvidék alapvetően a régészetileg csak kisebb mértékében feltárt terület. Annyi azonban biztosan kimutatható, hogy az új kőkorszaktól kezdve folyamatosan rendelkezett (szórvány) településekkel. Ez nagyjából hasonlóan folytatódott a vaskori kelta településekig.

A honfoglaláskori szőlőművelésre a pécsváradi apátság alapítólevele (kelt 1065-ben) utal, amennyiben szőlőmunkások adományozásáról is rendelkezik. Ez egyértelmű bizonyítéka a szőlőtermelésének. A tatárjárást követően, helyenként változó sietséggel, de visszaállították a szőlőültetvényeket. Erről Villány térségében egy 1352-es határjárási okirat is tanúskodik.

A török hódoltság jelentősen visszavetette a vidék szőlőtermelését - de nem szüntette meg. Az ideológiai alapú tiltásnál sokkal többet ártottak a mezőgazdaság egészének, így a szőlőtermelésnek is az állandó csatározások. Az ültetvényekkel együtt pusztult a népesség, nem volt ki rendbe hozza a szőlőhegyeket. A szársomlyó-hegyi csata után (1687) igen lassan indult meg az élet normalizálódása. A gazdátlanná vált birtokok jelentős része országszerte a bécsi

udvar tulajdonába került. Az uralkodó évtizedeken át jelentős birtokokat adományozott arra érdemes alattvalóinak. A török elleni hadjárat nagy vezéregyénisége, Savoyai Eugén is részesült adományban, de mivel utód nélkül halt meg, Villány térségében birtokolt hatalmas területei Mária Terézia lányának majd férjének, Albrecht Károly hercegnek a tulajdonába kerültek (26 falu, Béllye székhellyel). A béllyei uradalom Villány gazdaságára három évszázadon keresztül nagy hatással volt. A másik nagybirtok Bóly székhellyel alakult, 24 falu tartozott hozzá. Ez a Batthyány család tulajdona volt és házasság révén Montenuovo hercege is részese volt a javadalmaknak.

A betelepülések délről indultak meg, még a török kiűzése előtt. Előbb délszlávok érkeztek, majd az 1740-es évektől német betelepülők is itt kerestek új hazát. Fejlett agrárismereteket, szorgalmukat és egy szőlőfajtát is hoztak, amely a Villány-vidéki borászatban fontos tényező lett. Villányban 1715-ben negyven körüli volt a rác családok száma, ami viszonylag magas. Viszont 1767-ben már német túlsúlyt mutattk az összeírások. 1864-ben a falu 1745 fős település, 35 évvel később kb. 2200 fős. Ezeknek mintegy 75 %-a német, 18 %-a magyar és kb. 8 %-a szerb.

Villány fénykorát először az 1850-60-as években élte, majd a filoxéravész utáni fellendülés idején. Mind szőlőtermesztés (fajtaszerkezet átalakulása) mind az egész Európára kiterjedő, vadalanyba oltott nemes fajták szaporítóanyagának exportja tekintetében vezető helyet foglalt el a község és környéke.

Teleki (eredeti nevén Taussig) Zsigmond villányi szőlőbirtokos volt. Apja villányi fűszeres, de fia saját költségén érettségit szerzett Budapesten. Innen Bécsbe, majd Würzburgba került, ahol egy borkereskedő alkalmazásába állt. A németen kívül az angol és a francia nyelvet is megtanulta, hiszen munkája sok utazással járt. Hat évvel a filoxéra betörése után tért haza. Kísérleti telepet létesített, ahol az általa kitenyésztett Berlandieri x Riparia Teleki nevű alanyfajták a meszes, nehezen betelepíthető, sokszor kopár domboldalakon is alkalmasnak bizonyultak jó minőségű szőlő megtermésére. 1910-es halála után fiai Sándor és Andor folytatták művét és a II. világháborúig jól működő alanytelepet tartottak fenn. Hat országban volt még anyatelepük vagy kirendeltségük. Szállítottak a tengerentúlra is. Szerencsétlenségükre az Oppenheimben dolgozó Franz Kober, aki kezdetben nagy elismeréssel nyilatkozott Telekiék eredményeiről, végül is híresebb lett a Teleki vesszők tovább szelektálása révén, mint maga a feltaláló.

A jelenlegi helyzet megértéséhez a visszatekintés elengedhetetlen. Időrendben néhány adat a villányi szőlőfajta-kínálattal kapcsolatban.

1494-ből, az Ulászló király részére szállított borok felsorolásában kerültek említésre a következő fajtanevek: rinolio, pynol, malvasiri. Az utóbbin kívül azonosításuk gondot okoz.

1700-as évek elején, a német betelepülés előtt, Bél Mátyás a következő fajtákat említette: bajnai (góhér), lisztes fehér, hárslevelű, muskotály, ökörszemű törökszőlő, tótfekete és kadarka.

Ördögárok - A szerző felvétele

1882-ben Jankó János a következő fajtákat említi meg:

fehér szőlők: fügér, bajor, mohácsi, sárfehér, bárányfarkú, kékszőlőkből: kadarka, cigányszőlő,

Jankó később kiemeli, hogy a béllyei uradalomban külhoni fajták is telepítésre kerültek um. rizling, tramini, claeveni fajok és oporto.

Solden János bólyi pincemester feljegyzéseiből tudjuk, hogy az igénytelenség miatt kivágták a rizlinget, s helyébe közönséges fügért ültettek. (Ez a ma fehér dinka néven ismert szőlő.)

A béllyei uradalom fő fajtái a portogizi, a kadarka és a rizling voltak.

Egyes szerzők feltételezik, hogy az oportó (régi nevén portogizi) mellett a kékfrankost is a XVIII század-i német betelepülők hozták be.

A mélytalaj mészkő mivoltát már az autóval utazó is megállapíthatja, ha figyel a Nagyharsány körüli útszakaszon. Erre talajképzőként mész tartalmú lösz és agyag kerül. A fennsíkokon, illetve északi lejtőkön rendzina és csernozjom talaj típusok is találhatók.

Az itteni szőlőkről egészében elmondható, hogy nehéz de jó víztartó talajon teremnek. A talajmunkák nehezen végezhetők, a talajerózió veszélye közepes. Villány és Palkonya határa szinte kizárólag kékszőlők termesztését szolgálja.

A Nagyharsánytól nyugatra eső területeken fehérborokat termelnek. Ezek alkoholban gazdag, testes, érlelésre alkalmas borok.

Az éves csapadék Villány térségében megközelíti a 700 mm-t, a napsütéses órák száma 2070 óra/év.

A borvidék nyugati körzete, Siklós ma inkább fehérbort kínáló borvidékként ismert. A filoxéra vész előtt átlagosan kétszeres volt a termelt fehérbor mennyisége, mint a vörösboré. Viszont manapság felértékelődnek a kissé hűvösebb dűlők, így a siklósi borok is.

Villány a rendszerváltást követően legelsőnek tért magához, és mint ilyen, számos területen a kezdeményezés is náluk volt. Az első magánpalackozásban megjelenő tételek mellett itt felismerhető volt egyféle egybeesés is, nevezetesen a nehéz vörösborok divatja is pontosan az 1990-es évek elejére tehető. Hogy ez a tény mennyit segített Villány és a magyar borászat egészének, nehéz lenne ma megítélni. Az viszont biztos, hogy a kezdeti igen erős indítás után az utóbbi években Villány valamelyest háttérbe szorult, teret engedve olyan borvidékeknek, amelyek csak később eszméltek. Ma már a szekszárdi termelők jelentős része nem akar „olyan jó borokat készíteni, mint Villányban”, a pesti borisszák pedig időnként hangosabban és nagyobb lelkesedéssel várják egy-egy tokaji dűlő borának megjelenését, mint a villányi kultuszborok előjegyzését.

A kereslet ezek iránt a tételek iránt valamelyest csökkent, amit mi nem írnánk feltétlenül a gazdasági válság rovására. Az árak az országos átlaghoz képest magasak, és bármily szépek is az itt termő nagy fajták borai, a vásárlók visszavonulót fújtak. 

Hiába a sok jó eredmény ilyen-olyan megmérettetésen, hiába végeznek nemzetközi kínálatban ezek a borok rendre igen jó helyen, a hazai borkedvelők ízlése és értékítélete is formálódik. Rendszeresek azok az összehasonlító kóstolók, ahol a hazai kínálat mellett az elsőszámú külföldi kedvenc, Toszkána borai is megmutatkoznak. A RhÔne-völgy, Bordeaux, Kalifornia vagy akár Ausztrália borai ma már nem jelentenek elérhetetlen messzeséget. Aki pedig tudatosan kóstol, összehasonlít minőséget és árat, majd pedig dönt, előbb-utóbb gondolkodóba is esik. Jó lenne tehát valahol rendet teremteni és megkeresni azt az egyéni, kizárólag Villányra jellemző karaktert, amit bárhol, bármikor, reális áron és megbízhatóan lehet kínálni a világ bármely pontján anélkül, hogy megkapjuk érte a szokásos reakciókat: igen, szép, de nagyon drága. Lehet, hogy szűkíteni kellene valamelyest a választékot, és közelíteni a legalsó és legfelső kategória borai közötti különbségeket. Hiszen rengeteg területen megállja a helyét az a kiindulás, miszerint a leggyengébb láncszem határozza meg egy sor erősségét.

 

Többek között azért is méláztam kicsit többet Villány borai körül, mert nemrégiben remek Gere kóstolót követhettem végig, visszatekintve egészen a kezdetekig, nevezetesen a 90-es évek közepéig. A nagy kedvenc 2002-es évjárat ezúttal is tarolt. Fineszben, komplexitásban, eleganciában mindent vitt. És egy másik, bár szomorú aktualitás: Kiss Gábor hirtelen és igen fiatalon távozott termelő neve is ott van a legjobb öt jelölt között az áprilisi BORÁSZOK BORÁSZA díj várományosainak listáján.

 

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Pexels.com)