Mi a kudarc?

A vízilabda Európa-bajnokság rajtjához közeledve mind gyakrabban került szóba Rajki Béla, a nemrég elhunyt sikeres kapitány – 1952-ben és 1956-ban is olimpiai bajnok lett csapatával – azon kijelentése, hogy az ezüstérem számára kudarc. Ezt 1972-ben mondta, amikor harmadszor is olimpiára vezényelhette csapatát. Aztán ezüstérmes lett a válogatott. Hogy ebben a játékvezetőnek, egy bizonyos Marculescu úrnak mennyi szerepe volt, az más kérdés. A bírót mint nélkülözhetetlen rosszat, el kell fogadni, úgy hozzátartozik a meccshez, mint az időmérő óra. Csak úgy mellesleg, nagy győzelmi sorozatainknál sohasem szoktunk arra hivatkozni, hogy netán segítettek a játékvezetők, csak a vereség okaként említődnek meg a „gonosz sípos emberek”. Bár harminc év távlatából egy másfajta pólót játszó csapatot nehéz összevetni a mostanival, de némi udvariassággal a régi nagyok előtt, elmondhatjuk: az akkori nem volt jobb a mostaninál.A kapitány kimondta, amit gondolt. És ezzel nem azt állította, hogy a második hely szégyen, hogy ez esetben a magyar föld majd kiveti magából a dicsőséges elődökhöz méltatlan játékosokat, hogy a kabinos az edzés előtt megpofozhatja majd ezeket az árulókat. Nem is kellett szégyenkezniük, továbbra is nagy szeretet vette őket körül, és egy évre rá megkezdték aranyos menetelésüket: Európa-, világ-, majd olimpiai bajnokok lettek.A mostani társaság egészen káprázatos eredményeit és azt a látványos, közönségszórakoztató produkciót nézve, amellyel a legutóbbi Eb és olimpia döntőjében ámulatba ejtették a publikumot és a szakmát, érthető a csapatot körülvevő már-már megható szeretet. Hősök, sztárok, példaképek lettek a fiatalemberek. Biztatóan mosolyognak ránk tűzfal nagyságú plakátokról. Igazi nagy csapat, nagy egyéniségekkel. Mégsem lenne szégyen, ha netán nem nyernének, mert a döntő pillanatban a másik jobb volt.De azt sem szabad tagadni, hogy kudarc lenne, hiszen a miénk a legjobb csapat, a mieink a legjobb játékosok, és a felkészülési körülményekre sem lehet panasz. A kezdés előtt a százszor elhangzó „mit vár?” kérdésre játékosok, vezetők már kottából fújják, hogy győzelmet, de a hazai medencében a nagy elvárás nyomasztja őket, a pillanatnyi forma dönt a több egyforma képességű együttes között, napi hősök nyerhetik meg a meccset, a bíráskodás legutóbbi felfogása sem kedvez, hiszen engedik a vízben az élveboncolást és a karatézást. Ez mind és mindig igaz. Pokolian nehéz lesz a margitszigeti naplementekor sorra verni az ellenfeleket, de ez a társaság képes rá. Mi, parton ülők, állók, tombolók mindent meg fogunk tenni a sikerért. Torkunk szakadtából buzdítjuk majd a fiúkat. Akkor is, ha netán valami megmagyarázhatatlan dolog miatt nem ők nyernek, hiszen ennyivel tartozunk nekik az elmúlt években szerzett örömökért.