A gróf és a futballisták

- LABDARÚGÁS -

Ezzel a nyarat idéző őszi nappal minden bizonnyal Esterházy gróf úr is tökéletesen elégedett lehetne...
Nem véletlen, hogy őt emlegetjük, hogy ő is „velünk van” a tatai edzőtáborban, valami kis köze volt ugyanis ehhez a területhez. Annyi csupán, hogy 1948-ig, az államosításig a mai tábor területe az ő birtoka volt. Gyakorta töltött el kellemes napokat, heteket az Öreg-tó partján, amelyről manapság inkább a sportolók szoktak beszélni, amikor szóba kerülnek a „nagy tatai kínzások.” Tagadhatatlan, a gróf is meg a hatalom is jól választott. Az egykori birtok, a mai edzőtábor – amely ebben az évben ünnepli fennállásának ötvenedik évfordulóját, s ennek kapcsán egész héten ünepségek zajlanak itt – vitathatatlanul a környék egyik legszebb helye. Munkára, pihenésre, feltöltődésre egyaránt alkalmas. Meg persze, a sportolásra is.
Ez utóbbit követik a labdarúgó-válogatott tagjai, akik a szombat esti parmai kaland előtt itt próbálnak meg úgy – az előbbi példánál maradva – feltöltődni, hogy legyen némi esélyük a félelmetes hírű és tudású olasz válogatott ellen a világbajnoki selejtezőn. (A táboron, a körülményeken egészen biztosan nem fog múlni.)
A szerdai délelőttöt nem lehetett kegyetlennek nevezni, nem volt tókerülés, sem éles kétkapuzás. Nyugalom volt, legfeljebb egy erősebb átmozgató edzés. Mondta is Gellei Imre kapitány a tévéseknek, hogy délután jöjjenek, ha látni és forgatni akarnak „valamit.” Aztán a régi idők kerülnek szóba, tán a hely szelleme, meg a tábor születésnapja teszi. A szakember azokat az éveket idézi föl, amikor „téefes” volt, amikor Koltai Jenő bácsi volt a rektor. Azt mondja Gellei, mint egykori atléta, hogy abban a sportágban szinte minden edzésen el kellett jutni a teljesítőképesség határáig, a fájdalomküszöbig.
– Emlékszem, futottam egyszer egy négyszázat. Túlságosan bekezdtem, s bár nagyon jó lett az időm, utána napokig jóformán lépni sem bírtam. Azért hozom föl ezt, mert ha nem akarunk statiszták lenni az olaszok mellett, akkor a pályára lépőknek is valami ilyesmit kell legalábbis megközelíteni. Kicsi meg kell halniuk Parmában.
Az „átmozgatóknak” nincs ilyen gondja ezen a délelőttön. A hibátlan gyepen, a langy napsütésben valóban öröm és élvezet lehet a mozgás. Különórára csak a két kapust, Királyt és Szűcsöt vezényelte a kapitány, de ez sem volt vészes. Kellemes őszi futkározás a park útjain.
Legrosszabbul Lendvai Miklós érezhette magát. Ő szerdán a doktorral randevúzott, ultrahangos vizsgálatra kellett mennie.
– A keddi edzőmérkőzésen sérült meg. Persze, nem szólt a szünetben, hogy baja van, csak a meccs után derült ki, hogy végig fájt a lába. Kemény ember. Atlétatípus... – mondja a kapitány, miközben többen is állít-ják, Lendvai csak akkor kérne cserét, ha ne adj’ isten, nyílt törése lenne. Az már az ő szemében is sérülésnek számítana... A lényeg, a tény azonban az, hogy Lendvaira nem számíthat Gellei Imre.
De hogy vajon kikre, azt még nem mondta meg. Nem, mert még nem tudja, alszik még rá. Legföljebb hármat, mert szombaton már színt kell vallani.
A parmai stadionban, a biztosan élesre állított olasz csapat ellen, amelyik számára az a tét, hogy elkerülje a pótselejtezőt, megússza a szlovénok elleni meccset, s egyenesen a jövő jú-niusi 32-es döntőbe jusson.
S hogy mi lehet a fontos a magyar csapat számára?
Az önbecsülés, a tisztesség, a magyar futball hagyománya (mert abból azért még maradt...), az egyéni ambíció.
De hagyjuk, oly sokat beszéltünk már ezekről az elmúlt években. A „házigazda” Esterházy gróf is inkább a tettek embere volt...