A duma árad

Győzni ment a magyar futballválogatott Rigába. A felkészülés hetében nem akadt olyan bennfenntes a nemzeti tizenegy háza táján, aki ne szolgált volna perdöntő érvekkel arról, hogy miért vagyunk mi a jobbak. Sőt! Jó néhányan azt is elővezették, hogy a magyar futball siralmas állapotában a válogatottra vár a feladat, hogy utat mutasson a sportágnak.

Ehhez képest a vezérlő csillag simán kikapott Lettországban.
Emlegethetjük az első huszonvalahány perc nagyszerű lendületét, mondhatjuk, hogy a második lett gól les volt, elemezgethetünk egészen addig, amíg kiderül, nekünk állt a meccs, a lényeg: a csapat leszerepelt.

Akárcsak kedden az utánpótlás legjobbjai.
Mindkét válogatottnak jó esélye volt arra, hogy elhitesse mindenkivel, mégiscsak érdemes figyelni a magyar futballra, ám egyik társaság sem élt a lehetőséggel. A futballistáknak megadatott a lehetőség, hogy saját magukra és ne a matematikára hagyatkozhassanak az Európa-bajnoki selejtezőkön, de megint csak a magyarázkodás lehet a kenyerük. A mentegetőzéssel, a siránkozással pedig éppen úgy tele van a padlás, mint a biztató jelek felemlegetésével.

A sportban, így a (magyar) futballban is a siker a legbiztatóbb jel, no meg az, ha a versenyző, a játékos nem csupán ígérget, hanem teljesít is. Akkor feltétlenül, amikor favorit, de jobb esetben és jobb helyeken néha akkor is, ha erősebb az ellenfél. Az ilyesmi növeli a sportoló(k) hitelét, megnyeri a drukkereket, akik tapasztalva a szó és a tett összhangját, tiszta szívből képesek melléjük állni.
Aki még figyel a magyar futballra, az legfeljebb megszokásból képes rágni a körmét a játékosokért, istenem, ebben nőtt fel, még akkor, amikor nem csupán esély volt, siker is. Meg persze valós önértékelés.
Kevesebb volt a duma, mert egyszerűen nem volt rá szükség.