Papp László háromszoros olimpiai bajnok, profi Európa-bajnok ökölvívó 1926. március 25-én született Budapesten. A BVSC, a Bp. Bástya és a Vasas ökölvívójaként közép-, majd nagyváltósúlyban versenyzett, 1946 és 1956 között hét országos bajnokságot nyert. Az 1948-as londoni olimpián középsúlyban, 1952-ben Helsinkiben és 1956-ban Melbourne-ben nagyváltósúlyban diadalmaskodott. Ő volt az első ökölvívó az újkori olimpiák történetében, aki három aranyérmet szerzett. Az 1949-es oslói és az 1951-es milánói Európa-bajnokságon sem talált legyőzőre. Profiként 1957-től 29 találkozót vívott, ezek közül huszonhetet megnyert, kettő döntetlennel zárult. A hivatásosok között 1962-ben, ’63-ban és ’64-ben szerzett Európa-bajnoki címet. Örök fájdalma maradt, hogy a kommunista sportvezetés nem engedte ringbe szállni a profi világbajnoki címért.
Visszavonulása után edzőként tevékenykedett, a válogatott szövetségi kapitányaként is számos siker fűződik a nevéhez. Olyan kiváló bokszolókat nevelt, mint Gedó György, Badari Tibor, Kajdi János, Orbán László. 1982-ben NOB-érdemrenddel tüntették ki, 1989-ben megkapta a Bokszvilágtanács kitüntetését, mint a „világ legjobb amatőr és hivatásos középsúlyú ökölvívója”. 1991-től a magyar Halhatatlanok Klubjának a tagja, 1993-ban Nemzetközi Fair Play-díjat kapott. 75. születésnapján Millenniumi Ezüst Emlékérmet vehetett át Mádl Ferenc köztársasági elnöktől. 2001-ben beválasztották az Ökölvívó-hírességek Csarnokába. 2001-ben a XX. század harmadik legjobb magyar férfi sportolójává választották.
Róth Ferenc
A legendás balról, a felejthetetlen meccsekről, az angyalföldi szegény gyerek megalkuvást nem ismerő akaratáról, a zseniális küzdeni tudásáról, a fél ország által ismert poénjairól, a mindig mindenkinek előre köszönő mesterről, Papp Lászlóról oldalakat lehetne írni, akkor sem érnénk a végére. Ezek helyett hadd álljon itt egy rövid, s igaz történet arról, hogy milyen ember volt ő a szorító kötelein kívül.
Vagy húsz évvel ezelőtt, kezdő újságíróként, elkísérhettem a magyar válogatottat egy ausztriai nemzetközi versenyre. A sors úgy hozta, hogy Papp Lászlóval egy bécsi barátjánál laktunk, egy szobában aludtunk. Az egyik reggel arra ébredtem, hogy rázza a vállamat. „Eriggy már, elkésünk” – mondta. Kibotorkáltam a fürdőszobába, kerestem volna az előző este a helyére letett fogkefémet, -krémemet és poharamat, de nem találtam. A mosdóra pillantva láttam meg, hogy azokat valaki már kikészítette nekem. A fogkefére kinyomta a krémet, s rátette a pohár tetejére. Nem igazán akartam hinni a szememnek, de mivel ott voltak – hinnem kellett. Amikor visszamentem a szobába, Laci bácsi már elegánsan, nyakkendőben, zakóban várt a szobában. Valami köszönömfélét nyögtem ki, amire csak ennyit válaszolt: „Nem akartalak felébreszteni, olyan jól aludtál, én meg már úgyis fent voltam.”
Amikor majd a temetésen ott állunk a ravatala mellett, s utoljára elköszönünk tőle, nekem nem csupán a felejthetetlen mérkőzései jutnak az eszembe, nem a gyászbeszédek méltató jelzői és a harang szava vesz körbe, hanem köszönetet mondok a sorsnak azért, hogy az elmúlt két évtizedben – legelőször azon a bécsi reggelen – megismerhettem Papp Lászlót, az embert is…
origo.hu
Lázár János: Ukrajna EU-csatlakozásával veszélybe kerül az elmúlt évtizedek minden eredménye
