Bogyi bácsinál – három-négy kézilabdás generáció hívta így – a kulcsszó egyébként is ez volt, a szeretet. Aktív korában Közép- és a Kelet-Európa csapatait sokkal inkább a félelem, a vasfegyelem tartotta össze, Török Bódog azonban majd két és fél évtizedes, 1955–1978 közötti „országlása” során a kölcsönös bizalomra, a becsületre és a tiszteletre épített.
No meg persze a szakértelemre, hiszen e habitusában, neveltetésében inkább a XIX–XX. század fordulóját idéző személyiség edzőként jóval megelőzte vetélytársait. Internetnek, ezernyi tévécsatornának, rendszeres sportközvetítésnek még híre-hamva sem volt, ő mégis mindent tudott az ellenfelekről. Aminek persze nem boszorkányság volt a titka, hanem igényesség és nem szocialista típusú hivatástudat. Fogta a kis füzetkéjét, vett egy vonatjegyet – költségtérítés nélkül, saját kontóra –, kidöcögött Belgrádba, Prágába, Drezdába, ábrákkal, figurákkal, nevekkel és mezszámokkal rótta és rótta teli az oldalakat, és mire hazatért, a fejében volt a világ kézilabdázása.
Amikor a 2005-ös szentpétervári vb egyik meccsét együtt néztük a lakásán, meleg pogácsával és mágnestáblával fogadott. Pedig nem a döntőt vártuk, hanem a Magyarország–Angola csoporttalálkozót. Az ötödik perc környékén kirakosgatta, szerinte hogyan védekeznek az afrikaiak, és mit kellene tennünk nekünk ez ellen. Ha a mieink nem követték az „utasításait”, vagy éppen az angolaiak merészeltek ellentmondani előzetes elképzeléseinek, picit méltatlankodott. De tényleg csak picit, hisz úriember a magyar–angolai „derbin” is az, nyolcvankét esztendősen különben sem akarta már belelovalni magát a játékba.
Ettől még mindig mindenről véleménye volt; alapos és karakteres, de soha nem bántó, az aztán végképp nem. Bogyi bácsi az egyetlen olyan intellektus, akiből még az irónia is hiányzott – szerintem még rosszat gondolni is szégyellt volna. Egy híján kilencven éven át engedhette meg magának azt a luxust, hogy kedves, szelíd és figyelmes maradjon. Most már mindörökre.
Azonban természetesen nemcsak egy áldott emlékű ismerőstől búcsúzunk, hanem a magyar kézilabdázás egyetlen világbajnoki címének kovácsától is.
Az ő szavaival talán ez egyszer én is mondhatom: ő volt a mi édes öregünk.
