Úgy hullanak az olimpiai aranyak, mint még soha

Az olimpiai aranyakat nem csak szemmel rögzíti az ember, a tudósító hangja összeforr a képi emlékekkel. Egerszegié Török Lászlóéval, Kolonicsé Vitrayéval. Úgy alakult, hogy most újraélhetjük őket. Úgy, ahogy még soha.

– Roppant időt igényelhetett ennyi interjú megszervezése, rögzítése, és a háttéranyagok elkészítése. Hány hónapot dolgozott?
– Március végén estem neki a gyűjtésnek, de szeptemberben kezdődött az igazi hajtás. November közepére készültem el, de volt, hogy napi 20 órát dolgoztam, és csak pár órára dőltem le pihenni.

– Terveznek könyvbemutatót?
– Nem tudok, és nem is szeretek szerepelni, úgyhogy nem lesz bemutató.

– A Londontól Londonig előszavában Szepesi György azt írja: az, hogy Sors Tamás idei győzelme zárja a sort a könyvben, egyben az ön ars poeticája is. Egyetért?
– Mindenképpen. Tudja, a köztelevízióban kollégáimmal egy olyan műsort készítünk, amely fogyatékossággal élőkről szól. Ez nagyon közel hozza őket a mindennapjaimhoz. És azt kell mondanom, hogy olyan életigenlést látok tőlük, mint senki mástól. Magyarországon 1 millió ember életét határozza meg valamilyen fogyatékosság, de ha hozzávesszük a családjaikat, akkor összesen 3 millióan érintettek. Ha másért nem, Sors Tamásnak már csak ezért is helyet kellett kapnia a könyvben. Egyébként pedig nagyszerű emberről van szó, aki olyan eredménnyel nyert aranyat Londonban, amit az épek közül is kevesen tudnának megközelíteni.

– Habár ön rengeteget foglalkozott az olimpiákkal, olimpikonokkal a kutatás során, azért biztosra veszem, hogy érték komoly meglepetések az interjúk készítésekor.
– Tudja, a beszélgetések előtt leginkább attól féltem, mit felelnek majd a bajnokok arra a kérdésre: mitől lesz valaki olimpiai bajnok? Gondoltam, a legtöbben ugyanazt a választ adják majd, de legnagyobb csodálkozásomra 40 ember 40-félét felelt. Volt, aki az ezoterikát, a genetikát hozta fel, volt, aki a szerencsét emlegette, de akadt, aki edzőjét emelte ki, vagy éppen az aznapi formát tartotta fontosnak. Berki Krisztián például azt felelte nekem, hogy az alvástól. Számára rendkívül fontos az alvás mennyisége, persze nem csak ettől vált a legjobbá. Engem az is meglepett, hogy vannak olimpiai egységeink, melyek a mai napig ugyanolyan szoros kapcsolatban vannak, mint amikor egy ritmusra kellett húzniuk a lapátot. A 88-as szöuli férfi kajak négyes olyan szeretetteljes viszonyt ápol még ma is, ami ritkaság. Ugyanilyen szoros a kötelék a Pulai-Novák páros között is. A sydney-i győzők minden nap felhívják egymást, még nyaralni is együtt járnak.

– Mondja, melyik olimpiai arany áll a legközelebb a szívéhez?
– Mindegyik. Ez olyan, mintha egy sokgyermekes anyától azt kérdezné, melyik csemetéjét szereti legjobban. Engem azok a győzelmek ragadtak meg leginkább, melyek őrült küzdelem közepette születtek meg, és alig akadt valaki, aki megjósolta volna őket. Amikor például Knézy Jenő elkezdte emelni a hangját 180 méternél Kovács Ági sydney-i úszásakor, Ági pedig végül benyúlással, centikkel előzte meg Kristy Kowalt. Hasonló érzés keríti hatalmába az embert, amikor Czene Attila atlantai úszását hallgatja Vitray Tamás közvetítésében. Vitray folyamatosan azt kérdezgeti: Attila, meddig bírod még, meddig bírod? Végig bírta. Ahogy Kolonics Gyuri is, Horváth Csabával az oldalán 1996-ban. Vitray szíve akkor is kiugrott, a miénkkel együtt. Addig nem lehetett tudni, ki nyert, amíg ki nem írták a táblára. Dermesztő, egyben felemelő érzés volt.

– Az előbb azt mondta, sokan kimaradtak a két kötetből. Elképzelhető, hogy ők is helyet kapnak majd egy esetleges folytatásban?
– Képtelenség, hogy Martinek János tusái vagy éppen Kovács Antal diadala ne szerepeljenek egy ilyen könyvben, szóval remélem, hogy lesz folytatás.

– Tehát lezárja a sorozatot egy befejező albummal.
– Remélem, erre nem lesz szükség, mert az azt jelentené, hogy Rióban nem nyerünk egyetlen aranyat sem. Márpedig jelen állás szerint olyan ütemben termelik a magyarok az olimpiai aranyérmeket, hogy nem győzöm kötetbe gyűjteni a szerzőiket. De ez így van jól.