Hivatalosan 1939-ben (más források szerint 1936-ban) játszott először egymással válogatottak közti labdarúgó-mérkőzést Magyarország és Románia, bár az amatőrökből összetrombitált csapat már nyolc évvel korábban összecsapott a keleti szomszéddal, annak rendje és módja szerint 4-0-ra kalapálva el őket az MTK stadionjában – ha hinni lehet a forrásoknak –, húszezer néző előtt. Két legnagyobb arányú sikerünk sem tegnap volt már, Puskás Ferenc mindkettőn duplázott: az 1945-ös 7-2-n és a ’48-as 9-0-n is, előbbin alig volt 18 éves. (A „páros meccs” krónikájához tartozik, hogy a később bundabotrányba keveredett és el is tiltott Perényi-Pecsovszky József az elsőn volt először román válogatott, és be is talált. Az „irapuatói” mélységű összecsapáson is szerepelt.)
Az 1945-ös délutánon 18 évesen lőtt két gólt Puskás:
A húsz eddigi találkozóból az első tizenötön sok sót nem ettek meg a románok, egészen pontosan győzniük sem sikerült, az 1999-es év viszont vízválasztó volt a két nemzet közös futballtörténelmében. Addigi veretlenségünk elillant, és ötmérkőzéses, rúgott gól nélküli, 0-0-5-ös széria következett. A jelenkor futballszurkolóinak jó része jogosan érezheti, hogy „á, mi a románokat soha nem fogjuk megverni”, a legutóbbi mámoros pillanatunk Hrutka „Rudi” Steleának lőtt fantasztikus szabadrúgásgólja volt 1998-ban (nem pedig \'88-ban). Az idáig utolsó magyar–románon Marian Cozmára, a meggyilkolt kézilabdázóra emlékeztek a két nép sportbarátai, ám még a reménybeli 0-0-t sem sikerült megtartani, Ghioane Tiberiu az első félidő legvégén viccelte meg Babos Gábort.
De haladjunk egy kicsit visszább az időben. Volt egy bizonyos 1940-es mérkőzés, ami a II. bécsi döntés előtti utolsó volt a magyar–románok sorában. A május 19-ei, Üllői úti sporttelepen szerepelt három olyan erdélyi játékos, aki a területek augusztus 30-ai visszatérése után magyar egyesületeknél futballozott: Deményi Rudolf, Juhász Gusztáv és Sárvári Lázár. Barátky Gyula ugyanakkor maradt bukaresti klubjánál.
Az első igazán feszült meccsre 1952-ben került sor olimpiai selejtezőn, a 2-1-re végül megnyert találkozón Kocsis Sándort ki is állították, a már említett Perényi igen sok borsot tört a magyar védők orra alá. 1954-ben az elveszített berni vb-döntő után éppen Románia ellen játszottunk legközelebb, és 93 ezer néző láthatta, ahogy Kocsisék 5-1-re elpáholják Gheorghe Popescu alakulatát. 1958-ban, miután a kádári kommunisták szétzavarták az Aranycsapatot, a románok először remélhették, hogy legyőzik a verhetetlen magyar válogatottat. A Kő András által a Magyar Nemzet idei január 19-ei számában is megénekelt 90 percben vezettek is Dinulescu révén a hazaiak, de a bukaresti helyszín sem kegyelmezett meg a gólszerzőnek, amikor szidta a románul is értő szovjet játékvezetőt – emberhátrányban fordítottunk, Ceausescu a kiállítás pillanatában elhagyta a stadiont, a magyar diákcsoportokat pedig különböző gyümölcsökkel dobálták meg a románok.
A \'72-es (következő) meccs legnagyobb különlegessége az volt, hogy román oldalról az a Szatmári Lajos talált a kapunkba a Népstadionban, aki se előtte, se utána nem volt eredményes válogatottjában, gyerekkori álma mégis megvalósult: Szepesi György által kommentált budapesti meccsen gólt lőtt. Nézőtéri dobálózásra aztán az 1981-es Eb-selejtezőn is sor került, Bukarestben a Fradi fruttiárusa is beleesett a „szórásba”. Ebben az évben győztünk utoljára, Budapesten 1-0-ra, Fazekas góljával.
1998–99-re (megint Eb-selejtezők) már igazán „felkészültek” voltak a drukkerek mindkét oldalon, a kifütyült himnusz mellé rengeteg megrongált (sajnos erdélyi magyar) autó is dukált, no meg a Népstadionban a „Lesz még bukarest magyar falu” transzparens – így, kisbetűvel. A \'98-as budapesti mérkőzés egyébként lezárta a románok elleni veretlenségünk korszakát, Hrutka János 82. percben szerzett szabadrúgásgólja \'98-ban ugyanis az utolsó találatunk volt román hálóban (Király Gábor volt az első gratuláló, aki most is ott van a csapatban Egervárinál), az azóta lejátszott öt összecsapás mindegyikét kapott gól nélkül nyerte Románia.
Hrutka János fájóan régi gólja 1998-ból:
Azóta valóban csak a szurkolókról szól számunkra ez a párharc. Jó lenne, ha nem a kolozsvári magyar konzulátus megtámadása, Jenei Imre romániai magyar edző magyar rendszámú Volvójának megrongálása vagy Miriuta László román származású, magyar válogatott focista édesanyjának halálos fenyegetése maradna majd csak a történelemkönyvek lapjain az utókor számára, hanem mondjuk egy siker Románia ellen, 32 év után először.
