– Hogy tetszett az Eb az olimpiai ezüstérmes, világbajnok jégtáncosnak, más részről pedig az ISU, a Nemzetközi Korcsolyázó Szövetség sportigazgatójának?
– Mivel a Papp László Budapest Sportaréna foglalt volt, egy koncert közbeszólt, a magyar szövetségnek a SYMA csarnokban kellett otthont találnia a rendezvénynek, de talán így jobban is jártunk. Itt sokkal bensőségesebb Eb-t rendezhettünk, a versenyzők gyakorlatilag végig zsúfolt lelátók előtt korcsolyázhattak, karnyújtásnyira a nézőktől, ami fantasztikus élmény volt nekik és a közönségnek is. Az ISU-ban hárman képviseljük pici hazánkat, Sallak György, a magyar szövetség ügyvezető igazgatója, az elnökségbe is beválasztott Martos György, valamint jómagam, és mindhárman rengeteget dolgoztunk annak érdekében, hogy nálunk lehessen ez az esemény. Egy Európa-bajnokság rendezésének az elnyerése mindig sportdiplomáciai siker, s ha az Eb-re három héttel az olimpia előtt kerül sor, mint most, még nagyobb jelentőséggel bír. Így mondani sem kell, mennyire fontos volt, hogy jól vizsgázzon a szövetség rendező csapata.
– Kár, hogy a versenyzőinknek nem sok sikerélmény jutott, mert a 21. és a 30. helyeinket nehéz lenne sikertörténetként elkönyvelni. Legalább a jégtáncosaink jutottak volna be a legjobb húszba, és akkor bemutathatják a kűrjüket
– A Turóczi Dóra, Major Balázs kettős hosszú, kitartó munkával kivívta az Eb-indulás jogát; és roppant pechesek voltak, hogy legelsőként kellett bemutatniuk a rövid programjukat. Tudásuk legjavát adva inkább a középmezőnyhöz álltak közelebb. Hiába mondjuk, hogy a futási sorrendnek nem lenne szabad befolyásolnia a pontozókat, ők is emberből vannak, és a verseny legelején még nem mernek magas pontszámot adni. Dóriék azonban még fiatalok, szép jövő előtt állnak, és a gálán végül is előadták a kűrjüket.
– Annak idején persze önök, Sallay Andrással, amikor már a legjobbak közé tartoztak, rendre az utolsó csoportban korcsolyáztak. De ott inkább az elején vagy a végén szerettek kimenni a jégre?
– Az utolsó csoportra már csak öten maradnak, és sokan arra szavaznak, hogy legjobb másodiknak, harmadiknak sorra kerülni, mert a bemelegítés után akkor még melegek az izmok. Mi viszont szerettünk utolsóként, a közönségnek korcsolyázni, a szívünket ezüsttálcán odanyújtani.
– Mint az ISU sportigazgatója, sokat utazik?
– Meglehetősen. Az olimpia után ott leszek a junior vb-n, aztán a felnőtt vb-n, majd a szinkronkorcsolyázók világbajnokságán. És szinte még vége sem lesz a versenyszezonnak, máris kezdem a következő évadra a felkészítést, vezetem az edzőtovábbképzéseket, szemináriumokat szervezek.
– Maga az edzősködés már nem hiányzik?
– De, nagyon is! Rengeteg bajnokot neveltem ki sok nemzetből, volt szerencsém a francia Muriel Boucher-vel együtt dolgozni, akivel az Anissina, Peizerat párost közösen sikerült olimpiai aranyhoz segíteni. Szép évek voltak, a mostani feladatkörömmel azonban már összeférhetetlen a tanítás.
– Ha önnel vagy a volt párjával készítenek interjút, adódnak kérdések, amelyek ezekből soha nem hiányozhatnak, és szerintem nem is kell mondani, hogy melyek ezek, ugye?
– Persze, hogy nem, de lenne olyan kedves, hogy ön most kivételesen nem teszi fel ezeket? Annyiszor elmondtuk már, hogy mi történt az 1980-as olimpián, hogy érzünk az ottani ezüstérmünkkel kapcsolatban Szerintem a kedves olvasók számtalanszor hallották a történetet, ismerik a múltunkat, és annyi más, előremutató dolog van, amiről kevesebb szó esik.
– Kössünk kompromisszumot! Nem a Lake Placid-i játékokról, hanem az azt megelőző hetekről kérdezek egyet, és lenne még egy érdekes kapocs az olimpia és a mostani Eb között.
– Fussunk neki!
– A szovjet csapatok 1979 decemberében vonultak be Afganisztánba, az Egyesült Államok 1980. március 21-én jelentette be, hogy bojkottálja a moszkvai olimpiát. Ha Jimmy Carter elnök mindezt 1980 januárjában közli a világgal, akkor talán önök el sem utazhatnak Lake Placidbe. Belegondoltak ebbe akkoriban?
– Nem, mert mi teljes koncentrálással csak a versenyre készültünk, akkor már a győzelem volt a cél. Hála Istennek a politika akkor még nem szólt bele a sportba. A bojkott mindig megrázó a sportolónak, hiszen az olimpia nem olyan, mint a karácsony, hogy az lesz jövőre is. Egy ilyen politikai döntéssel pályafutások és sorsok dőlnek romba. Ezt mi is átéreztük – pedig miután az olimpia után két héttel megnyertük a dortmundi világbajnokságot, befejeztük az amatőr pályafutásukat –, fájt a szívünk a nyári olimpikonokért, akik nem mehettek el Moszkvába. Vannak dolgok, amiket nem lehet megbocsájtani.
– A vb-n legyőzték a Natalja Linicsuk, Gennagyij Karponoszov duót, amely előtte a szovjet pontozó mesterkedésének köszönhetően, nem kis botrányt kiváltva szerezte meg önök előtt az ötkarikás aranyat. A kapocs pedig a mostani Eb-vel az, hogy Linicsuk edzőként itt volt a SYMA csarnokban. Évek múltán engedett a fagyos hangulat?
– Fagyos hangulat soha nem volt, sportolók vagyunk. A világversenyeken a dobogón évekig két szovjet párossal, Linicsukékkal és a Mojszejeva, Minyenkov kettőssel forogtunk, és Mojszejeváékkal nagyon jóban voltunk. Linicsukékkal kölcsönösen elismertük egymást, s ha találkozunk, mindig kedvesen köszönünk, és pár percet elbeszélgetünk.
– Éveken át edzősködött, az Egyesült Államokban volt jégtánciskolája, 1996 óta pedig magas pozíciókat tölt be az ISU-ban, jelenleg a műkorcsolya, jégtánc és a szinkronkorcsolya szakági sportigazgatója. Honnan jött az ötlet, hogy Szocsiban már csapatversenyt is rendeznek; hogy a legerősebb tíz nemzet egy-egy férfi és női korcsolyázója, párosa és jégtánc kettőse vállvetve harcolhat az olimpiai bajnoki aranyért?
– Hosszú évek alatt átalakítottuk a pontozásos rendszert, változtattunk az előírt elemeken, s amikor a jégtáncban a kötelező táncot beolvasztottuk a rövid programba, adódott egy szabadnap a versenyprogramban. És ez megnyitotta a lehetőséget egy új versenyszámra. Lényeges, hogy a csapatversenyben csak teljes csapattal lehet indulni, ami arra ösztönzi a nemzeti szövetségeket, hogy mind a négy szakágat egyformán fejlesszék. A formátum egyébként nem új keletű, Japánban már több ilyen csapatversenyt rendezett az ISU, s miután a NOB rábólintott, Szocsiban hivatalosan is bekerült az olimpiai programba a csapatverseny. A program elejére kerül, hasonló a helyzet, mint volt 1976-ban, Innsbruckban, ahol a jégtánc először szerepelt a téli olimpián. Sőt, mi akkor már a megnyitó előtt versenyeztünk, így tudták a legoptimálisabban betenni a programba.
– A nemzetközi szövetség sportigazgatójának szabad tippelnie arra, hogy kik nyernek Szocsiban?
– Nem szoktam jósolni, mint ahogy versenyzőként sem tettem. Mindig azt mondtuk Bandival, hogy szeretnénk jobban szerepelni, mint akár előző nap vagy az előző fellépésünkön és a maximumot nyújtani. Most is ezt kívánom az összes versenyzőnek.
– A magyar sportban milyen szerepet tölt be?
– A Magyar Olimpiai Bizottságban elnökségi tag vagyok, és a Nők a sportban bizottság elnöke. Itt is szép feladataink vannak. Négy kategóriában is díjat alapítottunk A nők sportjáért elnevezéssel, a nők sportéletben betöltött szerepének hangsúlyozása céljából, amivel az adott év legkiemelkedőbb eredményeit is elismerjük. Kiírtunk továbbá egy művészeti pályázatot Nők a nyári olimpián, illetve Nők a téli olimpián címmel. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság pedig bennünket díjazott azért a munkákért, amit a sportolónőkért és a nők sportolásáért teszünk. Előbb a bizottságunk kapott Jacques Rogge úrtól, a NOB előző elnökétől diplomát, majd személy szerint én kaptam kitüntetést tőle, amire nagyon büszke vagyok. Már csak azért is, mert ez az egyetlen kitüntetés, amit egész életemben bárhol, bármiért kaptam.
– Érmet annál többet nyertek. Az olimpiai ezüstöt vagy a vb-aranyat tartja értékesebbnek?
– Erre nincs egyértelmű válaszom, mert a maga nemében mindkettő fantasztikus eredmény. S még megemlíteném azt az ezüstöt is, amit az 1977-es Eb-n nyertünk, Helsinkiben. Ez volt az első nagy, dobogós eredményünk, így ez az érem is nagyon szépen csillog. A leggyönyörűbb azonban az a szeretet, ami a mai napig árad felénk. Szinte nincs olyan nap, hogy ne találkoznánk valakivel, aki azzal állít meg bennünket: jaj, de jó, hogy látom, mennyit szurkoltunk maguknak annak idején! Azt hiszem, és szerintem Bandi is egyetért velem, hogy nekünk ez a legnagyobb ajándék. Annak a tizenhét évnek, amit ketten együtt eltöltöttünk a jégen, minden napja gyönyörű volt. Igyekeztünk a mindennapos sikerélményekből táplálkozni. Soha nem jöttünk le a jégről úgy, hogy aznap nem lett volna valami jobb, mint azelőtt. Valamin mindig tudtunk csiszolni, és végig pozitívan álltunk a dolgokhoz.
– Február 17-re mi a programja?
– Nos, igen, annak idején 1967-ben ekkor kerültünk össze Bandival, és a világ akármelyik felén vagyunk, ezen a napon biztosan megtaláljuk egymást. Sajnos ő nem lesz ott Szocsiban, de majd telefonon hívjuk egymást, és nosztalgiázunk egy kicsit.
