Előfordulhat, hogy az egygólos előny is elég, mint ahogyan az is, hogy a nyolcgólos is kevés. A lengyelek 25–24-gyel kezdtek Németországban, és ott is nyertek 29–28-ra, a szerbek ellenben 23–15-ről rajtoltak Csehországban, és iszonyatos, 33–21-es verésbe szaladtak bele. Így aztán végképp semmi támpontot nem jelentett az egy héttel korábbi, veszprémi 25–22, illetve ahogyan Mocsai Lajos szövetségi kapitány fogalmazott, 0–0-ról kezdhetünk.
Az elmúlt napokban többször is felidéztük, hogy a 2012-es londoni olimpiai elődöntő felé az első lépcsőfokot a 2010. júniusi, szintén Szlovénia elleni vb-selejtező jelentette, ám akkor hazai pályán vívhatták a visszavágót fiaink; ezért jelen helyzetben több bátorítást ad a 2002 kora nyári emlék, amikor a mostanihoz hasonló módon, szintén két gól fórt vitt magával együttesünk Kijevbe, ahol 26–21-es diadallal indult meg a portugáliai vb és az athéni olimpia felé. Velenjében, ebben a nem egészen 35 ezer lelket számláló iparvárosban persze beértük volna szolidabb, mondjuk egygólos sikerrel is. Na jó, egye fene, ilyen különbségű vereséggel is.
A tavalyi, spanyolországi vb-n 4. házigazda ezúttal benevezte az első összecsapáson mellőzött jobbszélsőjét, a Celjéből Veszprémbe szerződő Gasper Margucot (aki kispadozott Gajic mögött), a januári, Ukrajna elleni bunyó miatt eltiltottak viszont még mindig nem térhettek vissza. Magyar oldalról az „odavágón” ujjsérülést szenvedett Gulyás Péter hiányzott, de a többieket komoly üdvrivalgás fogadta, amint negyven perccel a meccs megkezdése előtt kivonultak melegíteni.
A helyi drukkerek stílusban és hangerőben is azt a vélekedést erősítették, hogy Szlovénia már legalább annyira alpesi, mint délszláv ország, a kétezres befogadóképességű velenjei csarnok egyébként sem keltette oroszlánbarlang érzését. A kék mezesek pedig végképp nem tűntek veszélyes ragadozóknak. Válogatottunk 3–0-lal nyitott – azaz három perc után máris öt gólra nőtt az összesített előny –, 10–6-nál ért az első félidő csúcspontjára, és magunkban ekkor megkockáztattuk: a vetélytárs továbbra sem mutat semmi rendkívülit, ha fiaink sem teszik azt ellentétes előjellel, nagy baj nem történhet. A szünetbeli 16–13 is ezt táplálta, még akkor is, ha Harsányi, csakúgy mint egy hete, ismét megsérült.
Kapusunk, Mikler Roland előzetesen a továbbjutás feltételéül szabta, hogy mint Veszprémben, Velenjében is 22 gól környékén kellene tartani a szlovéneket, valamint 30 körül kellene lőni nekik. Mindez sokáig realitásnak tetszett, aztán, mire igazából összeállt volna, darabjaira esett a kép. Együttesünkkel együtt.
Fordulás után mindenütt egyre inkább eluralkodott a délszláv jelleg: hőség, pára, üvöltő dervissé vedlett műsorközlő, magát önkívületbe hergelő publikum, valamint a meztépéstől fejtépésig terjedő hazai virtus voltak ennek a jelei. A nyitott védekezést nehezen viselő, ráadásul kiállítások által sújtott csapatunkban egy ideig Nagy László góljai tartották a lelket, a 42. percben először vezetett a rivális.
Innentől nyilvánvalóvá vált, hogy a hajrára marad a döntés, az 57. percben, 26–29-nél már csak az idegenben lőtt több gól billentette felénk a mérleg nyelvét.
Aztán már az sem. Semmi és senki. Az utolsó tíz perc 8–1-re ment el. Elfogytunk, a hadra fogható játékosainkkal, az előnyünkkel és a hitünkkel együtt. A szűken szakmai alapon nem jobb ellenfél 32–26-ra győzött, és a szó szoros értelmében kiverekedte magát a katari vb-re.
Szlovénia–Magyarország 32–26 (13–16)
Velenje, 2000 néző, v: Kurtagic, Wetterwik (svédek)
gól: Gajic 9/4, Skube 5, Natek 4, Zvizej 3, Gaber 3, Dolenec 3, Bombac 2, Miklavcic 1, Bezjak 1, Spiler 1, illetve Nagy 6, Iváncsik 4, Harsányi 4, Lékai 3, Császár 3, Zubai 2, Szöllösi 2, Putics 1, Szalafai 1
A párharcot 54–51-es összesítéssel a szlovén csapat nyerte.
Nekünk, magyaroknak hosszabb távon is lesz még bőven miről beszélnünk, egyelőre, gyorsértékelésként idézzük Mocsai Lajost: „A saját hibáinkkal vertük meg magunkat, de a végére már nem maradt bevethető emberem. Az egyiknek a térde fájt, a másik rosszul érezte magát, Nagy Laci is elfáradt.” Megkérdeztem, Putics korábbi beállítása nem vetődött-e fel, mire a kapitány azt felelte: amikor beküldte, még vezettünk.
Valóban. Ez azonban most már sajnos csak történelem. Annak is a csatavesztéseinket lajstromozó része.
