Magyar futballtragédia, német csoda

1954. július 4-én a magyar labdarúgás örökre megismételhetetlen magasságban járt, de meg is szédült. Ma hatvan éve vb-döntőt veszített.

Ennyire azonban még ne szaladjunk előre. Hisz a vb-re azzal a céllal utazott ki a Nationalelf, hogy egyáltalán jusson tovább a csoportjából, és e cél elérése érdekében a törököket tekintette fő riválisának. A nyitányon elért 4-1 kiindulási alapnak megtette, de az egyedien nyakatekert lebonyolítási rend miatt Herberger pontosan tudta, ha a magyaroktól kikapnak, a törökökkel kell újabb ki-ki meccset vívniuk. A világ legjobbjainak legyőzésével nem is számolt – ekkor legalábbis még semmiképpen sem –, ezért Puskásék ellen második sorát vetette be; a döntőre majd öt játékost cserél, és egyéb posztokon is megkutyulja a hadrendet, de az Aranycsapat 8-3-as söprését mindenki papírformának tekintette, és a németek örültek neki, hogy a törökök elleni 7-2-vel ott voltak a legjobb nyolc között. Ahol előbb, nem is tagadták, nem kis szerencsével és 2-0-lal jutottak át a jugoszlávokon, majd az elődöntőben jöttek az osztrákok. Lélekben sebzetten, hiszen legutóbb, 1938-ban az anschluss miatt még közös csapatba kényszerültek, testben törődötten, mert egy körrel korábban, minden idők legfordulatosabbnak mondott vb-meccsén, árnyékban 40 fokban 7-5-tel gyötörték át magukat a házigazda svájciakon.

A németeken azonban már nem, így Fritz Walterék egyszer csak ott álltak az arany-, de minimum az ezüstkapuban. Herbert Zimmermann nem véletlenül köszöntötte e szavakkal hallgatóit: „Németország a labdarúgó-világbajnokság döntőjében. Óriási szenzáció, igazi futballcsoda!” Nem csak mi tesszük hozzá: nagyon is valóságos elemekkel, előzményekkel. Ekkor már mindenki Herberger géniuszát magasztalta, amiért feladta a magyarok elleni csoportmeccset, és miközben Puskásék az előző két vb döntősét, Brazíliát és Uruguayt takarították el, ő a könnyebb ágra vezette fiait. Pedig még nem is sejtették, hogy a valóban zseniális tréner az esőért is fohászkodott, hiszen Fritz Walter kedvenc időjárása, valamint az Adi Dassler által kifejlesztett „esőmenő” csavaros stopli egyaránt növelte az amúgy elméletinek hitt esélyt. Mondani sem kell, a németek szálláshelyüket is körültekintőbben választották meg a magyaroknál. A mieink a solothurni főtéren álló Krone szállodát szemelték ki, ahol a finálét megelőző éjszaka hatalmas bulit csaptak, s az Aranycsapat egy-két játékosa sem maradt ki belőle.

A 9. percben mégis 2-0-ra vezetett a favorit. „Amitől tartottunk, bekövetkezett” – összegzett letörten Zimmermann kolléga. Fritz Walter önéletrajzában így elevenítette fel a Kohlmeyer rövid hazaadása és Turek kapus elbambulása utáni hangulatot: „Zavartan néztünk egymásra, de egyetlen szó szemrehányást sem tettünk Kohlinak és Toninak sem. Ahogy középkezdéshez vittük a labdát, Max Morlock hajtogatta, hogy még semmi sem dőlt el, Ottmar [Walter] pedig, aki soha nem adta fel a reményt, azt mondta, »Fritz, gyerünk tovább, megcsináljuk!«” Morlock két percen belül szépített is, Zimmermann pedig éledezett: „Hála Istennek! Már csak 2-1, ebből erőt kell merítenünk.” Így is tettek, mert Rahn a 19. percben egyenlített, a szünetben, 2-2-nél Herberger már megérezte az esélyt, és azzal küldte a csatába fiait: „Gyerekek, óriási, amit eddig mutattatok. A második félidőben egyetlen milliméter területet se engedjetek át a magyaroknak!”

Nem is tették, de Puskás és Czibor így is többször veszélyeztetett, Turek ekkor már bravúrt bravúrra halmozott, a német riporter pedig így lelkendezett a mikrofon előtt: „Toni, aranyat érsz. Legalább annyit nyomsz aranyban, mint a Rimet-kupa. Toni, ördögi fickó vagy! Toni, futballisten vagy!” Az ördögi vagy éppen isteni Turek azért még beszedett egy gólt, amivel 3-3-ra egyenlítettek volna a mieink – Rahn 3-2-t eredményező találatát a bevezetőben már számunkra fájdalmas részletességgel ismertettük –, de azt les miatt, tévesen érvénytelenítették. Herbert Zimmermann az önkívületihez közeli állapotban zárta közvetítését: „Veszély fenyeget, a magyarok a jobb szélen támadnak, de Fritz Walter az oldalvonalon túlra tisztáz. Ki fogja ezt neki megköszönni? Bedobás, Bozsiknál a labda, és vége! Vége! Vége! Vége! Vége a mérkőzésnek! Meg kell bocsátaniuk a riporternek az elmúlt harminc másodpercet, igen, meg kell, mert el sem tudják képzelni, mi van itt ”

Hát még, ami utána volt. Bern hősei azóta is, ma is mindenki – a második világbajnoki címet nyert, Beckenbauer és Gerd Müller fémjelezte csapatot is ideértve – előtt tündökölnek a német futballemlékezetben. A játékosok közül Horst Eckel mérte fel legpontosabban a diadal értékét: „Először nem is sejtettük, mit jelent ez a győzelem a német embereknek. Csak miután hazatértünk, akkor tudatosult bennünk, és tett minket büszkévé, hogy visszaadtuk honfitársaink életkedvét.” Arthur Heinrich politológus és Joachim Fest történész később még ennél is tovább ment, amikor kijelentették: 1954. július 4. a Német Szövetségi Köztársaság születésnapjának tekinthető, a nemzetnek ekkor sikerült végleg maga mögött hagynia a második világháborút.

A berni csoda című, 2003-ban forgatott film is ebből a tézisből fogant: Matthias, az esseni kissrác édesanyjával és testvéreivel él, a szovjet hadifogságban lévő édesapja helyett Helmut Rahnt, a futballistát imádja, aztán a valódi papa is hazatér, ám csak a 3-2-re megnyert vb-döntő egyesíti újra lélekben a családot. A film rendezője, Sönke Wortmann vélekedése méltó lezárása a témának: „A háború utáni Németország történetében két napról tudja minden német pontosan, hol tartózkodott akkor: az egyik a berlini fal leomlása, a másik a válogatott meglepetésszerű győzelme az 1954-es világbajnokság döntőjében.”

Mit mondhatnánk erre mi, magyarok? Inkább omlott volna le kétszer a berlini fal.