Pintér a válogatottal meghódította Európát, harminc éve

Azóta várjuk az újabb csodát, mindhiába – ennyi idő telt el azóta, hogy ifi-Eb-t nyert a magyar válogatott.

Még, hogy az idő mindent megszépít 1984. július 3-án akasztották az ifjúsági Európa-bajnokság aranyérmeit a 17, akkor még szinte ismeretlen magyar játékosnak a nyakába, s minél távolabb lépkedünk ettől a dátumtól, annál csúnyább az azóta tartó sikertelenség. Pedig épp akkora csoda volt az a diadal, mintha most születne.

Ám ennyire még ne szaladjunk előre, inkább tekerjük vissza az idő kerekét. „1984 májusát írtuk akkor – kezdett mesélésbe zavarba ejtő részletességgel a harminc évvel ezelőtti történésekről a hazánkból egyedüliként a helyszínről tudósító Lakat T. Károly. – Akkortájt egy BLASZ I-es csapatot is nagyobb érdeklődés övezett, mint az ifjúsági válogatottat. Egyszerű oka volt: épp formálódott a Mezey-féle A válogatott, készült az őszi selejtezőkre, és minden, ami futball, az róluk szólt. A kutya nem foglalkozott azzal, hogy Európa-bajnokságra készül az U18-as válogatottunk.” Mialatt a közvélemény 1984 tavaszán a Dózsa KEK-menetelésével, a bundameccsektől hangos hazai bajnoksággal és a Mezey-válogatottal volt elfoglalva, fiataljaink a románok elleni Eb-selejtező odavágóján, Csepelen kínkeserves 1-0-s előnyt szereztek. „Úgy indultunk Romániába a visszavágóra, hogy nagyon nehéz lesz továbbjutni. Telt ház, 30 ezer néző előtt játszottunk Nagyváradon, és arattunk senki által sem várt 2-0-s győzelmet” – elevenítette fel Keller József a sorozat első meglepetését, amelynek következtében eldőlt, utazhatnak a mieink a kontinensviadalra.

„Ez olyan csapat volt, amely saját magától sem várt szinte semmit, egyértelműnek vette mindenki, hogy a csehek vagy a spanyolok lesöpörnek minket a csoportban, és ha Svájcot meg is verjük, jövünk haza – folytatta a baljós előjelekkel Lakat T. Károly. – Így is kezdődött az egész, olyan semmilyen volt. Egyedül az edző, Bicskei Berci volt lelkes, aztán ezek a gyerekek, úgy jobb híján, kötelességből, elkezdtek játszani.”

A nyitómeccsen Minszkben, június 25-én Csehszlovákia ellen Kovács Kálmán csinált egy tipikus kamu tizenegyest, be is vallotta utána, hogy hozzá sem értek, de nem számított, vezettünk. „Erre a csehek, akiknek öt körrel jobb brigádja volt a miénknél, elkezdtek kapkodni, mi pedig szereztünk még két gólt, és nyertünk 3-0-ra. Ez a győzelem hatalmas lendületet adott, alapvetően megváltozott minden a csapat körül, az arculat, a hozzáállás, a lelkesedés, hirtelen elkezdett működni a dolog. Amikor meg két nappal később 2-1-re a spanyolokat is megvertük, akik tele voltak Real- meg Barcelona-játékossal, rádöbbentünk, hogy ebből lehet valami.”

Ezek után Svájc nem jelenthetett gondot, a mieink 1-0-ra győztek, százszázalékos teljesítménnyel jutottak a csoportból az elődöntőbe. „Mint egy álomban, ott találtuk magunkat a döntő küszöbén. Az én legnagyobb meglepetésemre, hisz már csomagoltam, hogy megyünk haza, erre nem Budapestre, hanem Moszkvába utaztunk” – mesélte még most is lelkesen az újságíró.

Hiszen az elődöntőt és a döntőt már Szovjetunió fővárosában rendezték. A sorsolás szerencsésen alakult, ugyanis – a házigazdát elkerülve – Lengyelország került megtáltosodott fiataljaink útjába, akik időközben fokozatosan itthon is a közvélemény érdeklődésének középpontjába kerültek. „Még a Népsporttól sem volt kint tudósító, ennél többet nem is lehet elmondani Aztán ahogy a csapat egyre feljebb jutott, elértük, hogy lassan minden médium keresett az információkért, én tudósítottam a rádiótól kezdve a Népszabadságon át mindenfelé, mert itthon közben mindenki kapcsolt, hogy »Úristen, ezek a végén még megnyerik!«”

Amikor Zsivóczky Gyula vezérletével, 2-0-lal a lengyeleket is két vállra fektettük, már valóban minden magyar felkapta a fejét. Persze nem is volt más választás, hisz 1953 és 1960 után újra Európa trónjáért játszhattak fiatal labdarúgóink. És nem is szalasztották el a lehetőséget, pedig, bár a fináléba százszázalékos teljesítménnyel, nyolc lőtt és csak egy kapott góllal jutott válogatottunk, messze nem számított esélyesnek a szovjetek ellen, pláne nem a Luzsnyiki Stadionban, 80 ezer szovjet szurkoló előtt. Mindez mit sem számított, már rendes játékidőben győzhettünk volna, de Zsinka János lábában maradt a gól, így csak a 0-0 utáni tizenegyesrúgásoknak köszönhetően lett Magyarország U18-as Európa-bajnok, világraszóló sikerként.

S Lakat T. Károly korabeli, helyszíni riportjának címéből – „Az ifjúsági Eb tizenhét lovagja” – szabadon mondhatjuk, a tizenhét kerettag azon az estén lovaggá üttetett. „Nem gondoltuk volna, hogy ilyen sokáig ez lesz a magyar labdarúgás legnagyobb sikere, pedig sajnos tény: mi nyertünk meg utoljára bármilyen nemzetközi megméretést – magyarázott keserédesen emlékei között kutatva Zsivóczky Gyula. – Csak és kizárólag szép emlékek vannak. Nekem a lengyel meccs a legemlékezetesebb, mert a gólpasszommal, valamint a gólommal nyertünk 2-0-ra, és jutottunk a döntőbe. A sikert talán annak köszönhettük, hogy volt egy rendkívül fanatikus edzőnk, Bicskei Bertalan, és sok hozzá hasonuló játékosunk, illetve az egység, a fegyelem, az elszántság jellemzett minket. Talán a mai labdarúgóknak elképzelhetetlen, hogy mennyit dolgoztunk mi ezért az aranyért.”

„Ez pályafutásom legnagyobb sikere – jelentette ki Deák Sándor, az együttes játékmestere, aki térdsérülései miatt már 22 évesen visszavonult. – A nyitómeccs volt a meghatározó, az a lendület, amit ott szereztünk, sokáig elvitt minket, főleg a spanyolveréssel megspékelve. A döntő ezekhez képest már könnyebb volt, úgy emlékszem, nem túl színvonalas, de brusztolós meccset játszottunk, kiváló hangulatban, 80 ezer ember előtt. Kevés helyzet, de nagy iram és küzdelem volt, valamint felejthetetlen tizenegyesek a végén.”

Papíron a Volán játékosaként, de a Fradi előszerződésével a zsebében utazott az Eb-re Zsinka János. „Hatalmas meglepetést okoztunk mindenkinek azzal, hogy nyertünk, hiszen előtte nem sok sikerélményünk akadt, bárhová mentünk, ötödik, hatodik, nyolcadik helyeken zártunk. Még az Eb előtt is kikaptunk 4-0-ra az NDK-tól, szerintem Berci bácsin kívül senki sem számított a jó szereplésre, mi is maximum csak titkon reménykedhettünk benne. Úgy érzem, sokan száz százalékon felül teljesítettek. Először csak öt-hat ember, aztán a következő meccsen hat-hét, végül tizenegy, így nyerhettünk aranyat” – zárta gondolatait Zsinka, és adta át a szót Keller Józsefnek, aki hozzá hasonlóan 1984 nyarán csatlakozott a Ferencvároshoz. „Nem volt realitás, hogy idáig jutunk, mert nagyon jó csapatok ellen kellett játszanunk. Mindegyik meccs emlékezetes, de a Luzsnyikiban, 80 ezer ember előtt nem mindennap szerepelhet egy játékos. Hazaérkezéskor ünnepeltek bennünket, akkor már elhitték, hogy ennyire jó eredményt értünk el, de mi, játékosok nem is foglalkoztunk ezzel, csak egy sikeres tornaként tekintettünk rá. Csupán sok évvel később esett le, hogy Európa-bajnokságot sikerült nyernünk.”

Egyértelmű, hogy a kontinensviadalt megelőzően a legmerészebbek sem fogadtak volna a magyarok végső sikerére, azonban az kérdés, a történtek mennyire rázták meg a nemzetközi és a magyar közvéleményt. A legautentikusabb válaszadó csakis Lakat T. Károly lehet: „A külföldi csapatok ráfogták arra, hogy minden nemzetnek van egy olyan generációja, amely váratlanul nagy meglepetést tud okozni, valamennyien ki is fejtették, hogy nekik is volt, és ennek semmi jelentősége nincs. Itthon kénytelen-kelletlen reménykedtek az emberek, de a fanyalgás nem szűnt meg teljesen. Nálunk amúgy is hajlamosak azt mondani, hogy »azokból se lett semmi«. Dehogynem! Nyolcvan százalékuk felnőttválogatottságig vitte! Nem lehet azt mondani, hogy ez egy rossz, elveszett nemzedék. Nem tudom, mit vártak tőlük. Hogy vb-t nyerjenek? Annyira nem voltak jók, de hogy ne lettek volna néhány év múlva is használhatók, az egyszerűen tényszerűen nem igaz. És a »felét« a Fradi szinte egyből leigazolta. Az első csapathoz kezdőnek vitték Pintért, Zsinkát és Kellert is. Deák, Haáz, Szeiler és Zsivóczky pedig már ott volt.”

Nem akármilyen időszak volt az a Fradi életében, hisz való igaz, ennyi meghatározónak szánt fiatallal a keretben talán sosem vágott neki szezonnak az FTC. „Én sem emlékszem hasonlóra – ért egyet Zsivóczky. – A nyitófordulóban, sosem felejtem el, 21 ezer ember előtt győztünk 4-1-re a Szeged ellen, még a lépcsőkön is ültek. Négy 18 éves játszott stabilan a csapatban, képzeld el ezt manapság Természetesen nem voltuk felkészítve az NB I-re, és ez be is igazolódott, bár mindenki elég szép karriert futott be. Egy biztos, a Ferencvárosnál akkor tényleg őrület volt. A Fradi-közönség lokálpatriotizmusával annyira magáénak érezte ezt a sok fiatalt és saját nevelésű játékost, hogy hihetetlen szeretet vett minket körbe. Óriási érzés, fantasztikus volt! Mint ahogy az Eb-győzelem is, bárkivel beszélek harminc év távlatából, mindenki állítja, feledhetetlen. Manapság pedig szinte elképzelhetetlen ehhez hasonló eredmény.”

Legalábbis azok számára biztosan, akik még láttak igazi futballt Magyarországon. A fiatalabb nemzedék pedig talán bízik egy harminc évvel ezelőttihez hasonló csodában. „Ahová szinte úgy mentem el, mintha a fogamat húznák, mondván, mi a fenét csinálok ott két hétig, miközben itthon zajlik az élet, az végül életem egyik legnagyobb, legemlékezetesebb sikertörténete lett – mondta Lakat. – Mert az aranyérmen túl egy végtelenül becsületes, tisztességes csapatot ismertem meg, nagyon rendes gyerekek voltak a tagjai. Én voltam az életükben az első élő újságíró, akit láttak, mert ki írt volna a 18 éves Zsinkáról, meg a 17 éves Pintérről?!”

Bombasiker volt, de áttörés sajnos nem, labdarúgásunk azóta is próbál legalább megkapaszkodni a lejtőn. De ahogy 1984-ben, úgy ma is beeshet a csoda, és ma is feltűnhetnek új lovagjai Magyarországnak.