Pólós lányaink a tavalyi, barcelonai vb elődöntőjében tulajdonképpen már legyőzték a későbbi világbajnok házigazdát, hiszen 12-9-re vezettek ellene, ám ekkor a maguk részéről befejezettnek nyilvánították a meccset, kaptak zsinórban négy gólt, és 13-12-re alulmaradtak. Amikor Merész András szövetségi kapitánynak felidéztük e kellemetlen, mégis biztató emléket – nem véletlenül mondta centerünk, Bujka Barbara is, hogy egy ideje már mi vagyunk a jobbak, de ennek ezúttal a végeredményben is meg kell már mutatkoznia –, fanyar mosollyal jelentette ki: „Igen, dolgozunk rajta, hogy a vízilabdameccsek három negyedig tartsanak, de amíg ezt nem érjük el, és egyelőre nem megy, addig a negyedik negyedben is úgy kell játszanunk és koncentrálnunk, mint az első háromban. Ez a görögök és az oroszok ellen sikerült, sikerülnie kell a spanyolok ellen is. De ha ötméteresekre kerül a sor, az sem baj, mert van két kiváló kapusunk. Állunk minden kihívás elébe.”
Először is persze a lövések elé kellett volna odaállni, mert az első kettő bement, de erősen reméltük, hogy az addig négy találkozón kereken 30 védést bemutatott Bolonyai Flóra nem éppen most mond csütörtököt. A spanyolokra – akik a már említett barcelonai trauma előtt a londoni olimpián is az elődöntőből billentették ki csapatunkat – pólóban is jellemző, ami női kézilabdában; látszólag nem csinálnak semmit, de azt remekül. Addig zizegnek, amíg megőrjítik, a maguk szintjére húzzák az ellenfelet. Ezt most annyiban nem bántuk, hogy 0-2-ről 2-2-re kapaszkodni kellett, azaz felnőni hozzájuk.
A párosításból is adódó, mondhatni, megszokott ziláltságot fokozták a játékvezetők, akiket legfeljebb azzal mentegethettünk, hogy szemükbe sütött a nap. Bár egyszerre mind a kettőnek? Bolonyai ötöst fogott, Keszthelyi termelte a gólokat, de mindez nem állt össze egységgé, aztán Bolonyait Gangl váltotta, ám 5-8-nál így is kezdett elúszni az a bizonyos hajó. Ha valaki, mi persze tudjuk, hogy három gól fór még semmi – legalábbis a javunkra –, de amíg azt láttuk, hogy „csont nélkül”, messze fölé száll a labda emberelőnyben, addig jobb híján csak fohászkodhattunk. Azzal azonban képtelenség Eb-elődöntőt nyerni, és játékosaink a hajrában, nyilván az idegbaj határán, halmozni kezdték az elméleti hibákat is. Az pedig a vég. Ne keserítsük tovább egymást: 9-8-as vereség lett a vége, amikor már nem számított, hiába kaptuk szép sorjában a fórokat.
Az interjúzónában a spanyol meccsek utáni, szokásos kép fogadott: leszegett fejek, fátyolos tekintetek, behúzott kapucnik. Merész András szövetségi kapitány azonban mentségeket, külső körülményeket nem keresve mondta: „Nincsenek véletlenek, nem voltunk elég jók ahhoz, hogy nyerjünk. Az elején két góllal elengedtük a spanyolokat, küzdöttünk, de egyénileg később sem sikerült csapatként játszanunk, egyes kulcsszituációkban pedig érthetetlen megoldásokat választottunk.”
Így viszont egyvalami sajnos nagyon is érthető: a végkifejlet, a vereség.
