Láttam ilyet. Hát ez nem létezik, fölugrálnak a háló fölé, és leollózzák, mint az Újvári Joci.
Körülbelül így reagált a fociőrült kolléga, amikor szóba került a minap a szerkesztőségben ez az elsőre igen torz játék. De mindenképpen eldöntöttük, hogy megismertetjük az MNO Kedves Olvasóit ezzel a nagyon fura dologgal.
Ha eddig csak patetikusan emlegettük, hogy egy kattintásra van tőlünk világ, ez most tényleg olyan lesz, mintha a bolygó túlsó feléről ismeretlen betűkkel írt könyvet kapnánk kézhez és próbálnánk benne eligazodni. Igazán nem a keleti nyitás jegyében, de mivel a földgolyó lélekszámai úgy alakulnak, ahogyan, kezd érdekes lenni, mi árasztja el a „fejlett Nyugatot” a Távol-Keletről például a sport terén. Akár az is megtörténhet, hogy a jövő, hátizsákjában a sepak takrawval, itt kopogtat az ajtónkon.
Nos, amióta a férfi kitalálta, hogy a lába nemcsak arra való, hogy gyalogoljon vele az elejteni kívánt vad után, hanem esetleg arra is, hogy bizonyos tárgyakba belerúgni fenséges érzés is tud lenni, elkezdődött a lábbal művelhető szabadidős tevékenységek kialakulása. Biztos nagyon gyötrelmes útja volt például a futball kialakulásának, és aki azt mondja, hogy konkrétan tudja, mi a foci genezisének időpontja, nem mond igazat.
Ez a sepak takraw egy tőről fakad a focival, és ha csak a tendenciát kellene figyelembe vennünk, készülhetnénk arra, hogy hamarosan beront a mi életünkbe is – és ki tudja, hisz az Eurosport magyar nyelvű adása már sugározza is ezt a sepak takrawot. Úgyhogy ne csigázzunk tovább senkit, ismerjük meg a játékot!
Valamikor az előző évezred derekán – vagy sokkal régebben, de ezt már úgysem tudjuk meg – fogtak a malájok egy pár bambuszszálat, jól megdolgozták, és addig tördelték, amíg valamilyen labda jellegű dolog ki nem jött belőle. Az „újszülött” játék nevén sem sokat babráltak, a sepak takraw azt jelenti, hogy „rattanrúgás”.
Évszázadokon át elvoltak azonban mindenféle versenyzés nélkül, csak egyszerűen a levegőben tartották ezt a labdát fejjel, lábbal és mellkassal, „csapatépítési céllal” – ezt mi a régi idők cserkésztáboraiban hekkelésnek hívtuk, körbeálltunk bakancsban, és mindenkinek bele kellett érnie a labdába a göröngyös réten, kéz segítsége nélkül, végül a szerválónak is. Ezt a szintet a malájok szűk kétszáz évvel ezelőtt megunták, és elkezdték az iskolákban hirdetni az igét (a Fülöp-szigeteken ma iskolai tananyag), és más környékbeli országokban (Sziám, Thaiföld) is csakhamar az identitás részévé vált ez a sport. 1984-ben aztán – hogy Laoszon át Kanada és egyetemein keresztül a szomszédos USA is megismerte és megkedvelte a játékot – a délkelet-ázsiai térség kiállt a világ elé, hogy van nekik ez a csapatsportjuk. (Lett még azóta egy csomó hasonló ilyen, a footbag, a footvolley, a bossaball, a jianzi és a sipa, ezeket együtt a komoly szakzsargon keepie uppie-knak, vagyis levegőben tartós játékoknak hívja.)
Egy-két gyönyörű jelenet Thaiföld és Malajzia 2014-es csúcsderbijéről. Minden pont után a hálónál hergelik az ellenfelet
A leginkább a lábteniszhez, illetve a röplabdához hasonlító játékban két 3 fős csapat mérkőzik egymás ellen, a lényeg az, hogy szerva után „pontot kell csinálni” a mellső végtag beavatkozása nélkül, három érintéssel. A röpihez képest nagy különbség, hogy egy akción belül ugyanazon játékos is beleérhet háromszor a labdába – természetesen anélkül, hogy az leesne a földre. Az akció: a szélein 155 centi (közepén 152 cm, nők esetében 145 és 142 cm) magas hálónál a negyedkörben álló egyik játékos hátrahullajtja a labdát, a szerváló pedig a szervakörből átrúgja a játékszert a másik térfélre. Csak hogy érezzük a magasságokat: egy átlagos japán nő 158 centiméterre nő
A legáltalánosabb és természetesen leglátványosabb akcióelem az emberi test minden porcikáját megcsikorgató ollózás, ebből lehet pusztító erejű tust bevinni. Szettenként 21 eredményes akcióra vagy hárításra van szükség, az általunk fellelt mérkőzések mindegyike 2 nyert szettig megy, vagyis idáig nem ért el a pingpongreform, igaz, a labdát sem kellett megnövelni 2 milliméterrel, hogy jobb szájízzel harapják a tévétársaságok.
Arról nem igazán tudni, hogy Magyarországon mi a szitu az aktív sepak takrawozással, valószínűleg először is egy jó kis nevet kéne neki kitalálni. Amatőr szinten mindenesetre vannak babzsáklabdás- vagy hekiklubok. Sőt, 2006. november 11-én feljegyezhettük hazánk sporttörténelmének első sepak takraw országos bajnokságát is, a széles körűnek mondható meghirdetés ellenére azonban csak az Újszászi VVSE játékosai – „lábtollabdázói” – jelentek meg a megméretésen. Azért ha már úgy összejöttek, megalapították a sportág honi szövetségét, amely vállalta, hogy a nevezetes európai versenysorozat egyik állomásának házigazdájaként beszáll a sepak takraw vérkeringésébe. A sportág nemzetközi internetes szócikkében egyébként nincs említés Magyarországról.
