Láttam ilyet. Hát ez nem létezik, fölugrálnak a háló fölé, és leollózzák, mint az Újvári Joci.
Körülbelül így reagált a fociőrült kolléga, amikor szóba került a minap a szerkesztőségben ez az elsőre igen torz játék. De mindenképpen eldöntöttük, hogy megismertetjük az MNO Kedves Olvasóit ezzel a nagyon fura dologgal.
Ha eddig csak patetikusan emlegettük, hogy egy kattintásra van tőlünk világ, ez most tényleg olyan lesz, mintha a bolygó túlsó feléről ismeretlen betűkkel írt könyvet kapnánk kézhez és próbálnánk benne eligazodni. Igazán nem a keleti nyitás jegyében, de mivel a földgolyó lélekszámai úgy alakulnak, ahogyan, kezd érdekes lenni, mi árasztja el a „fejlett Nyugatot” a Távol-Keletről például a sport terén. Akár az is megtörténhet, hogy a jövő, hátizsákjában a sepak takrawval, itt kopogtat az ajtónkon.
Nos, amióta a férfi kitalálta, hogy a lába nemcsak arra való, hogy gyalogoljon vele az elejteni kívánt vad után, hanem esetleg arra is, hogy bizonyos tárgyakba belerúgni fenséges érzés is tud lenni, elkezdődött a lábbal művelhető szabadidős tevékenységek kialakulása. Biztos nagyon gyötrelmes útja volt például a futball kialakulásának, és aki azt mondja, hogy konkrétan tudja, mi a foci genezisének időpontja, nem mond igazat.
Ez a sepak takraw egy tőről fakad a focival, és ha csak a tendenciát kellene figyelembe vennünk, készülhetnénk arra, hogy hamarosan beront a mi életünkbe is – és ki tudja, hisz az Eurosport magyar nyelvű adása már sugározza is ezt a sepak takrawot. Úgyhogy ne csigázzunk tovább senkit, ismerjük meg a játékot!
Valamikor az előző évezred derekán – vagy sokkal régebben, de ezt már úgysem tudjuk meg – fogtak a malájok egy pár bambuszszálat, jól megdolgozták, és addig tördelték, amíg valamilyen labda jellegű dolog ki nem jött belőle. Az „újszülött” játék nevén sem sokat babráltak, a sepak takraw azt jelenti, hogy „rattanrúgás”.
Évszázadokon át elvoltak azonban mindenféle versenyzés nélkül, csak egyszerűen a levegőben tartották ezt a labdát fejjel, lábbal és mellkassal, „csapatépítési céllal” – ezt mi a régi idők cserkésztáboraiban hekkelésnek hívtuk, körbeálltunk bakancsban, és mindenkinek bele kellett érnie a labdába a göröngyös réten, kéz segítsége nélkül, végül a szerválónak is. Ezt a szintet a malájok szűk kétszáz évvel ezelőtt megunták, és elkezdték az iskolákban hirdetni az igét (a Fülöp-szigeteken ma iskolai tananyag), és más környékbeli országokban (Sziám, Thaiföld) is csakhamar az identitás részévé vált ez a sport. 1984-ben aztán – hogy Laoszon át Kanada és egyetemein keresztül a szomszédos USA is megismerte és megkedvelte a játékot – a délkelet-ázsiai térség kiállt a világ elé, hogy van nekik ez a csapatsportjuk. (Lett még azóta egy csomó hasonló ilyen, a footbag, a footvolley, a bossaball, a jianzi és a sipa, ezeket együtt a komoly szakzsargon keepie uppie-knak, vagyis levegőben tartós játékoknak hívja.)
