Aki csak egyszer is látta versenyezni, nem felejti Paula Radcliffe-t. A fehér bőrű nyurga angol hölgyet, aki hosszú éveken keresztül utánozhatatlan testmozgással, a fejét dobálva diktálta a tempót a mezőny élén, hogy aztán az etiópok és a kenyaiak a végén rendre lehajrázzák. Így történt ez az 1999-es sevillai vb-n is, ahol a 10 ezer méteres döntőben a 30 fok feletti hőségben Gete Wami az utolsó kétszáz méteren lépett el mellette. Két évvel később Edmontonban is Radcliffe-nek csöngettek elsőként az utolsó körre, ekkor hagyta faképnél egyszerre három szellőléptű etióp. 2000-ben a sydney-i olimpián ugyancsak negyedik lett, előtte Atlantában 5000-en ötödik; s pályán csak egy nagy versenyt nyert, a 2002-es müncheni Eb-n 10 ezer méteren nem tudták utolérni. Legalább ott nem kellett az afrikaiakkal hadakoznia.
Paula Radcliffe azonban több vasat tartott a tűzben, és árulkodó, mikor döntötte el, hogy nagy futó akar lenni: tízévesen, amikor édesapjával testközelből nézte a London Maratont, a korszak emblematikus alakja, a norvég Ingrid Kristiansen győzelmét. Megvolt az inspiráció, s ugyan két év múlva az angliai diákolimpián mezei futásban még csak 299. lett, a rá következő évben már negyedik, 19 évesen pedig megnyerte a junior vb-t. Ami előrevetítette, hogy ez az ő terepe lehet. A felnőtt mezőnyben a világbajnokságokon egy bronz és három ezüst mellett két arany (2001, 2002) termett neki.
Ám ez az eredménylista is eltörpül amellett, amit Radcliffe utcai futásban felmutathat. Félmaratonon teljes siker, három világbajnoki cím (2000, 2001, 2003), az igazi nagy szám azonban esetében a maratoni. 2002-ben Chicagóban másfél percet javított az addigi világcsúcson, az új rekord 2:17:18 óra lett, 2003. április 13-án pedig Londonban egészen döbbenetes, 2:15:25-ös idővel ért célba, ezt azóta sem tudják megközelíteni. Mi több, rajta kívül nő nem teljesítette 2:18:00 órán belül sem a 42 195 méteres távot.
Radcliffe háromszor győzött Londonban és New Yorkban, egyszer Chicagóban, valamint a 2005-ös vb-n, Helsinkiben is az ő nyakába a került az aranyérem. Ha valakinek, neki kijárt volna az olimpiai babérkoszorú is, de Athénban 36 km-nél fel kellett adnia a versenyt, a gyomra kikészült egy gyulladáscsökkentő gyógyszertől. Pekingbe 34 esztendősen, egy évvel első gyermeke születése után utazott el, egy fáradásos combcsonttörésből félig-meddig felépülve, s csak a 23. helyen végzett úgy, hogy a versenyen meg kellett állnia nyújtani. A londoni olimpián, ami a búcsú lehetett volna a számára, pedig el sem tudott indulni. Az újabb fáradásos törései után azzal is riogatták, hogy többet már egyáltalán nem futhat.
Szerencsére ez vaklármának bizonyult, a legutóbbi, augusztusi műtétje után a múlt vasárnapi London Maratonra egy Achilles-ín-sérülést is letudva nekiveselkedett. Már nem az elitversenyzőkkel vágott neki a távnak, és az teljességgel lényegtelen, hogy a hivatalos búcsúztatásán 2:36.55-ös idővel ért be a célba 41 évesen. Mondani sem kell, órási ováció kísérte minden méteren, s tegyük hozzá, hogy az út mentén 750 ezren álltak! (A miheztartás végett még: a riói olimpiára 2:42:00 a szint.)
„Igazából nem tudtam felkészülni erre a versenyre, de bíztam benne, hogy a London Maraton varázsa átsegít ezen, és így is történt. Az időeredmény a végén egyáltalán nem foglalkoztatott, csak az, hogy annyi embernek köszönjem meg a szeretetét, amennyinek csak lehet. A korábbi itteni versenyeimen is hatalmas biztatást kaptam, de ez a mostani mindent felülmúlt. Tudtam, hogy ez érzelmes futás lesz, és azért volt rajtam napszemüveg, hogy ne lássák a könnyeimet ” – bökte ki Paula Radcliffe, aki a célba érkezés után életműdíjat kapott. Ez a legkevesebb, ami jár neki.
