Most már mindig ez lesz – Ladányi Balázs értékelte így, egészen tömören a 2007. évi világbajnokságot, amelyet a házigazda Szlovénia mögött ezüstérmesként zárt a magyar válogatott. Ladányi persze nem arra gondolt, hogy örök másodikként lecövekelünk a világbajnoki második vonalban, hanem arra, mostantól mindig versenyben leszünk a feljutásért. Talán ő maga sem gondolta volna, hogy rögtön a következő évben a lehető legszebben teljesedik be a jóslata. A 2008-as bravúr óta eltelt évek azt bizonyítják, az akkori siker kiugró eredmény volt, miként a 2002-es hazai ezüst is (ami után becsúszott egy-egy negyedik hely is). Ám tagadhatatlan, 2007 óta minden évben kimondva, kimondatlanul úgy vágunk neki a vb-nek, hogy a feljutás gondolata is ott motoszkál a fejekben.
A 2012-es átszervezés óta – a 12 csapatot számláló másodosztályt immár erősorrend szerint osztják ketté – már nem csupán a győztes, hanem a második helyezett is bebocsátást nyer az A csoportba, az utolsó pedig kiesik a divízió I/B-be. A magyar válogatott azóta kétszer a harmadik (2012, 2013), egyszer pedig az ötödik (2014) helyen végzett. Tehát nem csak fölfelé, lefelé is illik tekinteni.
Ebben az idényben, valljuk be, egyre többen utóbbit tették, szolidan a vészharangot kongatva. Amire a 2014. évi vb-ötödik helyezés, a novemberi négy nemzet tornáján nyújtott visszafogott teljesítmény (vereség a lengyelektől és az olaszoktól is), valamint a nagy generáció letűnése is nyomos okot szolgáltatott. Ezért is vetődött fel, hogy honosítással kellene megerősíteni a válogatottat. Ami persze mindig vitatható lépés, mert a külföldiek egyrészt óhatatlanul a magyar fiatalok elől veszik el a helyet, másrészt viszont hozzásegíthetik a csapatot a jobb eredményhez. Így érthető, ha valaki fanyalog a Frank Banham, Andrew Sarauer, Tyler Metcalfe kanadai trió csatasorba állításán, megnyugtatásként annyit azért kijelenthetünk, személyükben nem zsoldosakat „szerződtettünk”, hanem példaképként állítható sportembereket nyertünk meg a magyar hoki ügyének.
Az ő segítségükkel a kiesés réme aligha fenyeget, ám azt sem állíthatjuk, hogy a feljutás első számú esélyeseivé léptünk elő. A papírforma alapján Kazahsztán és Olaszország erősebb nálunk, Ukrajna és Lengyelország nagyjából velünk egy szintet képvisel, Japán pedig valamivel gyengébb. Ebből az következik, hogy a bennmaradást rögtön az ázsiaiak elleni első meccsen illene bebiztosítani. Aztán lehet hajszolni az álmokat; de csakis a realitás talajáról neki-nekirugaszkodva: a magyar jégkorongnak alapvetően itt, a divízió I-ben van a helye. Évtizedenként egyszer-egyszer ettől persze még ránk mosolyoghat a szerencse, bekopogtathatunk, sőt be is léphetünk a világelit ajtaján.
