A különböző csapatsportágak magyar válogatottjai közül hiába keresnénk rutinosabb hullámvasutazót, mint a női kézilabdásokét. Kitörölhetetlen emlék a 2000-es sydney-i olimpián a döntőben tetemes előnyből elszenvedett vereség. Három évvel később a zágrábi csarnokban az olimpiai fináléhoz hasonló forgatókönyv szerint kaptunk ki Franciaországtól a vb-döntőben, akkor is sokan hirdettek nemzeti gyásznapot, e sorok írójának több olyan ismerőse van, aki 2003. december 14-e óta nem hajlandó drukkolni a női kéziseknek. A 2004-es hazai rendezésű Európa-bajnokság elődöntőjében porrá zúzott bennünket Norvégia, a másnapi bronzmeccsen már mi nyomtuk le simán az oroszokat. A mentális padlózásban és feltámadásban van tehát rutinunk, annyi szent.
A 2015-ös világbajnokságon is folytatódott a sorminta. Nemzeti csapatunk történelmi, 32-15-ös vereséget szenvedett a Montenegró elleni csoportmeccsen, alig huszonnégy órával később viszont már megingathatatlan magabiztossággal intézte el a házigazda Dániát. Utóbbi végül hatodik lett, Montenegró nyolcadik, mi meg tizenegyedik helyen végeztünk, ami nemcsak vb-mélypont, de 2012 után újra lemaradtunk az olimpiáról. Németh András szövetségi kapitány lemondott, a napokban pedig elkészítette beszámolóját a történtekről. A dokumentum egyik leginkább szembetűnő megállapítása a következő volt: maga a szövetségi kapitány sem tudja az okát, hogyan tud egy csapat ilyen pokoljárás után egy nappal meggyőző sikert aratni egy csakugyan masszív rivális ellen.
A válogatott éles helyzetben történt mentális összeomlása nem új keletű jelenség, így megpróbáltunk utánamenni, miképp lehet, illetve ki lehet-e egyáltalán küszöbölni ezt a rizikófaktort. Mivel profi élsportolókról beszélünk, kézenfekvő a válasz: igen, szakember, például sportpszichológus segítségével. Idehaza 2007 óta oktatják őket a Testnevelési Egyetemen, posztgraduális képzésen, néhányan sportkluboknál, többen egyéni sportolók, válogatottak mellett is dolgoztak, dolgoznak. Szakmai megbecsültségüket nehéz mérni, hiszen még manapság is dívik a „nem vagyok bolond, minek menjek pszichológushoz” típusú sportolói hozzáállás. A hazai edzői kar egy része úgy tartja, az igazán felkészült szakembernek nincs szüksége más terapeutára, ő maga kell, hogy betöltse ezt a szerepet. Hogy ne menjünk messze, a férfikézi-válogatott jelenlegi szövetségi kapitánya, Talant Dujsebajev sem kért terapeutát csapata mellé. Ennek ellentmond az egyik legnevesebb hazai sportpszichológus, Lénárt Ágota által is sokszor citált tény: a londoni olimpián szerzett nyolc aranyérmünkből hétben volt szerepük az „agydoktoroknak” is. A Magyar Olimpiai Bizottság a maga részéről elismeri tevékenységüket, hivatalos ajánlásban javasolja minden szakágnak, hogy a válogatottaknál csak szakvizsgával és gyakorlattal rendelkező szakemberek tevékenykedjenek.
A nőikézilabda-válogatott menedzsmentje ugyanakkor úgy határozott, hogy nem él a lehetőséggel, ehelyett viszont egy stratégiai tanácsadó céget, a 3B-Systemet kérte fel, hogy tökéletesítse a csapat mentális felkészítését. Ez a döntés még a Vetési Iván-féle vezetéshez fűződik, Németh András pedig munkába állását követően úgy látta, hogy nincs értelme felmondani az együttműködést a vállalattal. A vb-(le)szereplés mikéntje viszont – a szövetség, a játékosok, a stáb mellett – a 3B-System felelősségét is felveti. Ezért szerettük volna megtudni tőlük, hogy pontosan milyen gyakorlatokkal, feladatokkal, tesztekkel készültek, de telefonon levélbeli megkeresést kértek, a levélre pedig nem válaszoltak cikkünk megjelenéséig. Így csupán honlapjuk alapján tudtunk tájékozódni a munkájukról. A cég elsősorban benchmarkinggal kapcsolatos, értékesítési és szervezetfejlesztési, illetve üzleti stratégiai tanácsokkal szolgál a megrendelőknek, és 2015 óta, vagyis alig néhány hónapja a személyiségtípus azonosításának technikájával „nemzeti válogatott és klubcsapatok pszichológiai munkáját támogatják”.
A nemzeti csapathoz közeli forrásból úgy tudjuk, hogy az edzőtáborokban ott voltak, és kizárólag a játékosok lehettek jelen a foglalkozásokon. A lányok a hírek szerint élvezték a közös munkát velük. Amikor a Montenegró elleni hatalmas vereség után Németh hozzájuk fordult tanácsért, ugyanazt tudták mondani, mint a tréner: a csapat játéka teljesen kiszámíthatatlan, a hullámzás okát viszont ők sem tudták megfejteni.
A kócsingcégek alkalmazása az élsportban nem újdonság, élt ilyen lehetőséggel például a magyar női vízilabda-válogatott is korábban – jelezte portálunknak Nagy Sándor. A női kézisek korábbi sportpszichológusa nem tartja problémásnak ezt a megoldást, hiszen egyes részterületeken, mint a kommunikáció vagy a csapaton belüli vezetői hatékonyság, hasznos lehet a munkájuk. Ezek a cégek viszont nincsenek ott a csapatokkal, versenyzőkkel minden világversenyen, nem tudnak segítséget nyújtani, ha speciális helyzet adódik. A pszichológus ezzel szemben egész diagnosztikai anyaggal rendelkezik a különböző játékosokról az előzetes felmérésnek, teszteknek köszönhetően, így egy súlyosabb vereségre, világverseny alatt bekövetkező személyes tragédiára vagy más, hirtelen jelentkező problémára is azonnal tud reagálni. Az Egyesült Államokban – ahol a csapatsportokban a játékosok legapróbb rezdüléseit is mérik, feljegyzik a mentális felkészítés tökéletesítése érdekében – már ott tartanak, hogy az üzleti-vállalati szféra alkalmaz sportpszichológus tanácsadókat a hatékonyság és teljesítmény fokozása érdekében.
Nagy Sándor számára fájó emlék, hogy amikor a sydney-i olimpia előtt fél évig együtt dolgozott a Mocsai vezette női sikercsapattal, az olimpiai bizottság pénzügyi keretébe már nem fért bele, hogy ő is a csapattal tartson Ausztráliába. Pedig pontosan tisztában volt azzal, melyik játékosnak van konfliktusa a másikkal, és hogy az egyes kerettagoknak nagy nyomás alatt simogatni kell a lelkét vagy épp növelni a rájuk rakott terhet. Az akkori magyar olimpiai küldöttséggel mindössze egy-két sportpszichológus utazott el, pedig a nemzetközi trend már akkor sem ebbe az irányba ment.
„Nem feltétlenül őt kell alapul venni, de Michael Phelpsnek például két sportpszichológusa van. A német olimpiai csapat a londoni játékokra mintegy negyven szakembert vitt ki, az Egyesült Államok pedig még ennél is többet” –
vetette össze a „nyugati” szemléletet a magyarral Nagy. Hozzáteszi, az USA olimpiai bizottsága megfelelő végzettséghez és gyakorlathoz kötve maga adja ki a licencet a sportpszichológusnak, ha az megfelel a bizottság által támasztott követelményeknek, másképp nem dogozhat. Úgy látja, idehaza már egyre többen, de még mindig nem elegen ismerik fel, hogy a sportpszichológia a legális teljesítményfokozás komoly lehetősége.
Éppen ezért furcsa, amikor Pálinger Katalintól vagy a kézilabda-szövetségtől azt hallani, hogy női kéziseink ha akarták, kérhették volna pszichológus segítségét a vébé előtt, de ilyet senki sem tett. Üdvösebb lett volna, ha – látván az „agydoktorokkal” felturbózott londoni aranyembereink teljesítményét – saját hatáskörben rendelik el a közös munkát. A hazai női bajnokság a világ legerősebbje jelenleg, a válogatott gerincét adó győri és ferencvárosi kerettagok hétről hétre azt tapasztalják, hogy külön mentális tréning nélkül is simán átgázolnak ellenfeleiken. A nemzetközi mezőnyben viszont már sok csapatnál elemi alkotórésze a stábnak a pszichológus, aki valós lelki támaszt nyújt, és ezzel képes megsokszorozni a riválisok erejét. A fülünkben cseng a 2013-as vb-bronzos magyar csapat tagjainak szavai: Karl Erik Böhn egészen lenyűgöző módon volt képes motiválni, lelkierőt önteni a kézilabdázókba, jórészt ennek volt köszönhető a kiugró siker. Erre viszont nem minden tréner képes.
Nagy Sándor véleménye szerint idehaza is vannak pozitív kezdeményezések, az edzői továbbképzésekre már gyakran elhívják őket is. Mivel a sportpszichológia alkalmazott tudomány, nem kell feltalálni a spanyolviaszt, pusztán élni lehet a szakma nyújtotta lehetőségekkel. A kapu minden sportág előtt nyitva áll.
