Most az utódjának utódját keresi a szövetség a férfiak élére. Amikor a héten menesztett kapitányt, Talant Dujsebajevet – még az Eb előtt – arról kérdeztük, miben vannak lemaradva a magyar edzők az Európa szerte futtatott (és sikeres) spanyoloktól, úgy vélte, semmivel. A januári Eb-n Dujsebajev a bőrén tapasztalhatta meg, mennyire más kész sztárjátékosokkal dolgozni egy gazdag klubban (esetében a lengyel Kielcével), mint tapasztalatlan fiatalokkal a hazai bajnokságból.
A magyar mezőnyben számon tartják azokat a tréneket, akik napról napra, akár csapatról csapatra járva játékosokat képeznek, nevelnek, még az NB I-ben is. Ha valaki megsérül közülük, esélyük sincsen egy klasszist igazolniuk helyette, amúgy sincsenek klasszisaik. Hutvágner Istvánról, Rosta Istvánról vagy akár Dujsebajev volt segítőjéről, Sótonyi Lászlóról a szakmában tudják, milyen bravúr olyan fiatalokkal kisebb eredményeket is elérni, akik a korábbi éveikben nem kapták meg a megfelelő alapokat. Ahogyan a máig utolsó nagy generációt (Nagy Kornél, Császár Gábor, Zubai Szabolcs) kinevelő Imre Vilmos és György László hozzáértése is közismert kézilabdás körökben.
A skandináv országokban abban is előttünk járnak már, hogy ideális korban lévő szakembereiknek megadják a bizalmat, szövetségi kapitányként is. A férfiaknál Norvégia és Svédország – a magyarokénál semmivel sem erősebb játékosállománnyal – ott lesz a tavaszi olimpiai selejtezőben, a mieink nem.
Ha a szövetség nem ikonokat, nagy neveket akar feltétlenül leültetni a válogatott kispadjára, hanem a szakemberek tervei, programjai alapján választ kapitányt, itthon is megtalálja a legjobbat. Feltéve, hogy hagyja éveken át nyugodtan dolgozni.
