Sikeredzőket a bizalom szül

A szakmában hisznek benne: a szövetség itthon is megtalálja a legjobb kapitányt a férfiválogatotthoz.

Eddig hipotézis volt, de a tájékozódásunk alapján inkább hiedelem, hogy a magyar edzők között nincsenek alkalmas szakemberek a férfi kézilabda-válogatott élére, ahová jelenleg kapitányt keres a magyar szövetség. Akik mélyebben ismerik a sportág hátországát, NB I-es csapataink helyzetét, tudják, hogy nem is egy olyan, ideális korban lévő edzőnk van, aki folyamatosan képezi magát, motivált, és bebizonyítaná a legmagasabb szinten is a képességeit – ha megkapná rá a lehetőséget. Ez az, ami most már másfél évtizede nem adatik meg fiatal edzőinknek a nemzeti csapatunknál, illetve Bajnokok Ligája-szintű klubjainknál, a Veszprémnél és a Szegednél.

Ha hagynak valakit több éven át dolgozni, a játékosok beállnak majd mögé. Senki sem nagy névvel, nagy edzőként születik, hanem azzá válik. Az általunk megkérdezettek sorolják a hazai és nemzetközi példákat, nemcsak a kézilabdából.

A legaktuálisabb Bíró Attila, aki januárban Európa-bajnoki aranyig vezette és olimpiai kvótához segítette női vízilabda-válogatottunkat. Pedig korábban a sportágban ismeretlen Új-Zélandon dolgozott, nem sorolhatott fel az önéletrajzában nagy eredményeket – de valahol el kellett kezdenie. Ahogyan Kemény Dénesnek is, akit az 1996-os atlantai játékok után jóval ismertebb edzők helyett, meglepetésre neveztek ki férfikapitánynak, majd három olimpiai aranyat nyert egymás után a csapatával.

Kézilabdában az egyik leglátványosabb példa Claude Onesta, a francia férfiválogatott szakvezetője, aki a 2000-es évekig Toulouse-ban dolgozott, nem ért el világraszóló eredményeket, nem is volt világszínvonalú csapata. Nemzeti szövetségének mégis volt bátorsága kinevezni a szövetségi kapitányi posztra. Éveken nem tudta kihozni a válogatottból, ami benne volt, nem jutott a négy közé a 2004-es athéni olimpián, pedig már akkor a rendelkezésére állt Nikola Karabatic. Ám a 2006-os Eb-t már megnyerték, majd a pekingi és a londoni játékokat is.

Itthon, a nyolcvanas évek elején Mocsai Lajos huszonévesen megkaphatta Európa egyik legerősebb klubja, a Vasas női csapatát, majd 1982-ben megnyerte vele a BL elődjét, a BEK-et. Ezután nyert férfiválogatottunkkal világbajnoki, női válogatottunkkal olimpiai ezüstérmet.

Most az utódjának utódját keresi a szövetség a férfiak élére. Amikor a héten menesztett kapitányt, Talant Dujsebajevet – még az Eb előtt – arról kérdeztük, miben vannak lemaradva a magyar edzők az Európa szerte futtatott (és sikeres) spanyoloktól, úgy vélte, semmivel. A januári Eb-n Dujsebajev a bőrén tapasztalhatta meg, mennyire más kész sztárjátékosokkal dolgozni egy gazdag klubban (esetében a lengyel Kielcével), mint tapasztalatlan fiatalokkal a hazai bajnokságból.

A magyar mezőnyben számon tartják azokat a tréneket, akik napról napra, akár csapatról csapatra járva játékosokat képeznek, nevelnek, még az NB I-ben is. Ha valaki megsérül közülük, esélyük sincsen egy klasszist igazolniuk helyette, amúgy sincsenek klasszisaik. Hutvágner Istvánról, Rosta Istvánról vagy akár Dujsebajev volt segítőjéről, Sótonyi Lászlóról a szakmában tudják, milyen bravúr olyan fiatalokkal kisebb eredményeket is elérni, akik a korábbi éveikben nem kapták meg a megfelelő alapokat. Ahogyan a máig utolsó nagy generációt (Nagy Kornél, Császár Gábor, Zubai Szabolcs) kinevelő Imre Vilmos és György László hozzáértése is közismert kézilabdás körökben.

A skandináv országokban abban is előttünk járnak már, hogy ideális korban lévő szakembereiknek megadják a bizalmat, szövetségi kapitányként is. A férfiaknál Norvégia és Svédország – a magyarokénál semmivel sem erősebb játékosállománnyal – ott lesz a tavaszi olimpiai selejtezőben, a mieink nem.

Ha a szövetség nem ikonokat, nagy neveket akar feltétlenül leültetni a válogatott kispadjára, hanem a szakemberek tervei, programjai alapján választ kapitányt, itthon is megtalálja a legjobbat. Feltéve, hogy hagyja éveken át nyugodtan dolgozni.