Nagy erőkkel kutattuk az embert, aki 2016. augusztus 9-én éjszaka elszomorította egész Magyarországot. Nem azért, hogy bosszút álljunk rajta, hanem azért, hogy kérdezzünk tőle. Nem azt, hogy miért csinálta, hanem azt, hogyan.
A dél-koreai Pak Szangjong, ki ne tudná, 10:14-ről megfordította Imre Géza ellen a párbajtőr egyéni döntőjét, tízmillió labdarúgóedző országából után hirtelen tízmillió vívóedző országa lettünk ezután, mindannyian úgy éreztük, jobban tudjuk, mit kellett volna ott és akkor tennie Imre Gézának és edzőjének, Dancsházy-Nagy Tamásnak.
A mostani, budapesti WestEnd Grand Prix vasárnapi főtábláját Pak Szangjong és Imre Géza is csak nézte, Imre azért, mert már (még?) nem vív, Pak pedig azért, mert kiesett mindjárt reggel, az első körben.
Szép számú dél-koreai csapat kóborolt a MOM Sportban, az arcok alapján bajos lett volna azonosítani Imre Géza legyőzőjét.
Azokhoz a vívóinkhoz és szakembereinkhez fordultunk, akik Rióban közelről látták, ők előbb egy enyhén vörösre festett hajú úrhoz irányítottak minket, aki csak nézte a küzdelmeket, tehát valóban lehetett volna Pak Szangjong. Mondta, tényleg kedvesen, hogy most nem ér rá, aztán kiderült, hogy rá még vár asszó, tehát annyit biztosan tudtunk, hogy nem ő a mi emberünk. A legjobb nyolc között egyébként három, a legjobb négy között két dél-koreai volt, a döntőben pedig egy, ő meg is nyerte a GP-t egy japán előtt.
Udvarhelyi Gábor szövetségi kapitányhoz fordultunk az ügyben, ő Szetey Andráshoz, a válogatott menedzseréhez irányított bennünket, neki viszont annyi dolga volt a szervezéssel, hogy ezzel inkább békén hagytuk.
Kezdett olyan érzésünk lenni, mint néhány éve kardválogatott összevont magyar-koreai edzésén, amikor Kovács Tamás akkori szövetségi kapitánytól kérdeztük, hogy a körben futkosó – és egyszer-egyszer spontán harcművészeti mozdulatokkal kitörő – négy koreai közül melyikük a világbajnoki címvédő és melyikük a világranglista-vezető, a kapitány pedig nyersen bevallotta, hogy fogalma sincs, és amúgy sem lehet beszélni velük, mert nem tudnak semmilyen nyelvet. És azt sem tudja senki, hogy a semmiből, külföldi edzők nélkül hogyan lettek a világ egyik legjobb vívónemzete.
A mostani párbajtőr-Grand Prix-n inkább megkérdeztünk egy olyan dél-koreait – ugyan mutassa már meg az egyéni olimpiai bajnokot –, akiről biztosan tudtuk, hogy nem ő az. Ez pedig egy olyan ember, akinek a hátára szintén Park volt írva – ezt kell állítólag Paknak mondani –, de ő még versenyben volt. Na ő, mármint Pak Kjungdu segített, és határozottan rámutatott a néhány méterre álló Pak Szangjongra.
Pak Szangjong a Magyar Nemzetnek angolul elmondta, hogy nem beszél angolul, csak nagyon kicsit. Azt is közölte, hogy senkit nem hoztak, aki tolmácsolni tudna, amikor pedig arra kértük, azzal a kicsi angoltudásával adjon már interjút, udvariasan hárított. Csak gratulálhattunk neki. (Mármint az olimpiai aranyért.)
Amikor néhány perccel később az évről évről évre jobb kedvű Udvarhelyi Gábor rákérdezett, hogy sikerrel jártunk-e, nem tudtunk lelkes igennel felelni.
„Napi nyolc órát edzenek, nem másfelet. Aki náluk nem edz ennyit, azt elküldik az északi határt védeni”
– szolgált szakvéleménnyel a kapitány a dél-koreaiakról, akikről földrajztudás nélkül is ki lehet találni, kik laknak az északi határuk túloldalán. Annyit azért hozzátett, hogy a magyar csapat az olimpián azért megverte Dél-Koreát, és ez a megfiatalított együttesnek is sikerült azóta.
Nekünk is van viszont olyan olimpiai bajnokunk, aki négy tus hátrányból, 7:11-ről fordított olimpiai döntőt – a riói párbajtőrdöntőt egyéniben.
Mi rossz történhet egy olimpia bajnokkal? Természetesen semmi. Mi, akik nem nyertünk (még) olimpiát, legalábbis ezt gondoljuk. Azért megkérdeztük erről Szász-Kovács Emesét is, aki a budapesti párbajtőr-Grand Prix-n már a legjobb tizenhat között búcsúzott, a lehető legkisebb különbséggel (15:14) kapott ki a francia Laurence Épée-től.
Emese mosolygott, mint mindig, és csak csóválta a fejét. „Semmi – válaszolta az első sorban feltett költői kérdésünkre. –
Élvezem a vívást, azt csinálom, amit szeretek. Igazából ez az egyik motivációm, de sajnálom azokat, akik kijöttek szurkolni nekem.
Egy Grand Prix-n vagy egy világkupán a vereség belefér viszont. Sokszor kikaptam már, fogok is még néhányszor. Bosszúsabb lennék, ha ez mondjuk egy világbajnoki negyeddöntő lett volna.”
Azért bosszantó lehetett volna ez a vereség, hiszen Rio magyar aranyérmese irányította az asszót, 12:10-re is vezetett.
„Ez már meg volt nyerve – vallotta be. – Olyan tusokat kaptam, amilyeneket én szoktam adni: háromszor combon szúrt, egyszer lábon.”
És ne felejtsük el, Szász-Kovács Emese két párbajtőr ellen vívott egyszerre, az Épée jelentése ugyanis éppen ez. Felettébb érdekes név, hordozójával pedig, egy huszonhat éves, színes bőrű hölggyel a magyar világklasszis még soha nem találkozott a páston, őt is meglepte, hogy így hívnak valakit ebben a sportágban.
Szász-Kovács Emese így is a WestEnd Grand Prix legjobb magyarja lett a Csörsz utcai MOM Sportban, beleértve nőket és férfiakat is. Ehhez elég volt most két asszót megnyernie, előbb a svájci Pauline Brunnernél (15:10), majd a német Julia Wagnernél (14:8) bizonyult egyértelműen jobbnak. A nyolcaddöntő előtt nem látszott rajta feszültség, a 14:14-nél bekapott tust is úgy élte meg, hogy mesterére, Kulcsár Győzőre nevetett, és elmagyarázta, elmutogatta, mi történt. Megannyi favoritként elrontott világverseny, esetében félsikernek számító ezüst- és bronzérmek után Rio aranya láthatóan feloldott benne minden görcsöt, feszültséget. De hogyan tovább?
„Ez még nem az a forma, amelyre szükség van, ez is motivál. És ez még nem az a Szász Emese. Vannak hiányzó érmek, amelyekért küzdhetek tovább.”
Olimpiai bajnokként most már ezt is ki lehet mondani: világbajnoki arany, Európa-bajnoki arany a cél. Két vb-ezüst, két vb-bronz, három Eb-ezüst és négy Eb-bronz, vagyis egy teljesen egyedi, alig értelmezhető éremgyűjtemény után mi más is lehetne?
