Csaknem 2,5 milliárd dolláros ráfordítás, új csarnokok és síparadicsom, új nagy sebességű vasútvonal – így készül Dél-Korea történetének első téli olimpiájára. A high-tech iparáról és kettéosztottságáról híres ország ezzel egyébként történelmet ír, nem sokan mondhatják el magukról, hogy nyári (Szöul, 1988) és téli játékokat (Pjongcsang, 2018) is rendeznek, ha pedig ehhez hozzávesszük, hogy a 2002-es labdarúgó-világbajnokság társrendezését is bevállalták, talán nem erős leírni a „sportnemzet kifejezést”.
Az ugyanakkor világos, hogy az újabb rendezési jogot Dél-Korea inkább kiváló gazdaságának és kitartásának – korábban már kétszer dobták vissza a pályázatukat – köszönheti. Bár vannak magasabb hegyei – igaz, csak alulról súrolják a kétezer métert –, télisport-nagyhatalomnak nem igazán nevezhető, már amennyiben Svájcot, Ausztriát vagy az Egyesült Államok szintjét nézzük. Alpesi síben vagy éppen biatlonban nincs jegyzett versenyzőjük, a rendezőként alanyi jogon részt vevő jégkorong-válogatott pedig alapesetben a világ második-harmadik vonalában szerénykedik, messze lemaradva például Magyarországtól. A hokicsapatot most éppen észak-amerikai játékosok honosításával próbálják felzárkóztatni. A rövidpályás gyorskorcsolya viszont hódít, itt komoly esélyeik vannak akár több aranyra is.
Mivel arra is komoly lehetőség van, hogy pont ebben a szakágban születik meg hazánk első téli olimpiai aranya, alaposan szemügyre vettük a műkorcsolya és rövidpályás gyorsasági versenyeknek helyet adó csarnokot.
A jeges eseményeket a Pjongcsangtól nagyjából egyórányi autóútra található, óceánparti Gangneungban rendezik meg. Az összes létesítmény közül is kiemelt helyszínnek tűnik a korcsolyacsarnok, itt nem spóroltak semmin: 4 emeletet húztak fel, a világításon kívül mindent – a hűtést, fűtést – nap-, illetve geotermikus energiával oldanak meg, az épület pedig egy rövidpályás gyorskorcsolya sisakjának formáját kapta meg. Jókora, 12 ezres nézőtérrel rendelkezik, erős a kontraszt a mellette árválkodó, némileg mostohagyereknek kinéző, egyszerűbb kialakítású hagyományos gyorskorcsolya-csarnokkal, itt „csak” 8000 néző fér el.
Utóbbinál viszont hangsúlyos a precizitás: a pálya egyik része sem lehet 5 milliméternél többel magasabban, mint a legalacsonyabb pont, a jó technikai kivitelezés miatt jó pár világcsúcsra számítanak.
Az első számú hokicsarnok impozáns, talán a világszínvonalhoz szokott kanadaiak, svédek és oroszok is elégedetten bólintanak majd.
Érdekesség, hogy a „jeges városban” gyakorlatilag minden kész van, már csak egy gyakorlócsarnok építésén munkálkodnak, illetve némi tereprendezés van hátra – a tempót és a precizitást jó néhány világesemény rendezője megirigyelhetné.
A 2008-as pekingi olimpiával ellentétben itt minden épület emberléptékű, nincsenek a Madárfészek Stadionhoz hasonló futurisztikus létesítmények.
Látszik, hogy a dél-koreaiak az építkezésekhez a téli sportoknál is jobban értenek: a helyi szinten korábban is síparadicsomnak számító Pjongcsangban gyakorlatilag a semmiből húztak fel egy vendéglátóipari komplexumot rendezvényközponttal, szállodával, múzeummal, hangversenyteremmel. A síugróaréna impozáns, amikor pedig nincs hó, az érkezési területen focipálya van, ottjártunkkor is helyükön voltak a kapuk, kispadok. Alpesisívilágkupa-versenyt már többször is rendeztek itt, valószínűleg ebben van a legtöbb tapasztalat, így aztán kockázatból is kevesebb van, ugyanakkor a síkomplexum van a legjobban elmaradva, de így is 86 százalékos, a szánkópálya 94 százalékos készültségi szinten van.
Megemlítendő még az itteni operatív központ, ahol egyszerre minden helyszínt nyomon lehet követni, bármiféle katasztrófa esetére pedig egy gyors reagálású döntéshozói központot (egyfajta high-tech tanácstermet) is kialakítottak.
A mindössze 50 ezer lakosú Pjongcsang városára az új központot leszámítva még sok munka vár. Gyakorlatilag az egész település – csúnya kifejezéssel élve – fel van túrva, jelenleg inkább egy háború által megtépázott délszláv településre hasonlít a ’90-es évekből, mint olimpiai központra. Megy a csatornázás, útépítés, a lezárások miatt pedig ottjártunkkor több kilométeres dugó volt a két rendező város között.
Ennek ellenére mindenki pozitívan tekint a jövőbe, és nekünk is kevés kételyünk maradt arra nézve, hogy készen lesznek-e időben. Rengeteg a fejlesztés, új nagy sebességű vonalat is kiépítenek például a Szöul melletti Incheon Nemzetközi Repülőtér, és a téli olimpia helyszíne között, az út 90-100 perces lesz majd. Ahogy említettük, az autópálya-hálózatot is fejlesztik, hogy Dél-Korea más részeiről is minél könnyebben lehessen megközelíteni a télisport-paradicsomot.
A költségvetés ugyan kicsit elszállt, 2,2 billió wonról indultak, és most nagyjából 2,8-nál járnak, ez átszámolva mintegy 700 milliárd forint – állítólag a rendezés elnyerésekor még kevesebb megrendezendő versenyszámra számítottak – de ezt valószínűleg kipótolják a központi büdzséből, a létesítmények nagy részének pedig már meg is van a leendő tulajdonosa. A helyiektől úgy hallottuk, sok a sikeres koncert a környéken, így például új koncerthelyszínekre van igény.
Van azonban még egy nagy kihívás, és ezt nem viccből írjuk, Gangwon tartomány kormányzója is beszélt erről:
még mindig sokan keverik össze Pjongcsang városát Phenjannal, Észak-Korea fővárosával.
A pletykák szerint legutóbb egy kínai befektetőket szállító magánrepülőgép tévedt véletlenül a határ kevésbé barátságos oldalára, de állítólag egy amerikai férfi szintén Phenjanba érkezett Pjongcsang helyett. A jutalom: ötórás kihallgatás a repülőtéren, majd azon túl, hogy felrakták egy visszainduló repülőgépre, még 500 dollárnyi bírságot is kapott, vízum nélküli határátlépésért...
