Ezrével mérhetjük azokat a védéseket, amelyeket Fazekas Nándortól – két évtizedes válogatottsága alatt – az egész ország láthatott. Egy védés mégis kiemelkedik a sok közül. Ez az egy akkor is eszünkbe jut, amikor Veszprém legcsúnyább környékén, a Házgyári úton, a Halker mellett – egy pavilon felújításával kialakított sportcsarnokban – játékból és a fotóink kedvéért beáll védeni a gyerekek nyári táborozása alatt.
Mondjuk is neki utána „azt a védést”, amely néhány millió magyart boldogabbá tett, amely számunkra élete mozdulata volt. Számára nem. Neki egy másik meccs volt a csúcs.
A mi legnagyobb emlékünk róla természetesen a 2012-es londoni olimpia negyeddöntőjéből származik, a magyar–izlandi csatáról. Tizennégy másodperccel a rendes játékidő vége előtt Snorri Steinn Gudjónsson, aki addig egyetlen gólt sem lőtt, odaáll a büntetőhöz Fazekas Nándorral szemben. Egy góllal vezet Izland, ha Gudjónsson belövi, vége. Ha kilövi a labdát a lelátóra, vége. Ha Fazekas kivédi, és kipattan róla a pályáról, vége. Végünk. De egész más történik. A jobb felső sarokba tartó labda Fazekas jobb tenyeréről Császár Gáborhoz pattan, három passzal eljut a bal szélen Lékai Mátéhoz, ő egy csel után kiegyenlít három másodperccel a vége előtt. Ez volt a magyar kézilabdázás történetének egyik legkülönlegesebb jelenete, amit azért is értékelünk annyira, mert aztán kétszeri hosszabbítás után 34-33-mal Magyarország jutott tovább.
– Számomra minden idők legnagyobb meccsét a 2003-as portugáliai világbajnokság hozta, amikor a szerbekkel játszottunk az olimpiáért – mondja leülve Fazekas Nándor. Mindjárt eszünkbe is jut, hogy a szerb kaput Sterbik Árpád védte, akkoriban az ő cseréje volt Fazekas a Veszprémben. A sorsdöntő vb-meccsen Fazekasnak mégis sikerült felülmúlnia a világ legjobb kapusaként számontartott Sterbiket, Magyarországnak pedig Jugoszláviát.
Szóval bedobjuk most Fazekasnak Sterbik nevét, mire előhúz még egy nevet:
– Sterbik és Perics volt a szerbek két kapusa. Úgy mentek ki Portugáliába, hogy világbajnokok akarnak lenni, de minimum az első három hely a cél. A miénk az olimpia volt, hiszen akkor már nagyon régóta nem jutott ki a válogatottunk.
Ám 2003 elején Lisszabonban a magyar csapat – mit ad Isten, kétszeri hosszabbítás után 34-33-ra – legyőzte a jugoszlávot, és olimpiai kvótát szerzett. Sterbik és Perics pedig két meghatározó név maradt Fazekas Nándor pályafutásában. Mielőtt Veszprémből elszerződött a Bundesligába, Sterbik mögött koptatta a kispadot, miután hazajött, Perics mögött – pedig nem erről volt szó.
– Egész életemben úgy voltam vele, ha keveset védhettem is a szezonban, mindig a maximálisat akarom nyújtani – meséli Fazekas Nándor. – Ha az utolsó tíz percben, akkor az utolsó tíz percben. Ha a meccsen nem védhettem, ott volt az edzés, mindig kétszáz százalékot akartam kihozni magamból, bebizonyítani, hogy nem csak néhány percre vagyok jó.
Nem megsértődtem, hanem még többet dolgoztam az edzésen.
Amikor Sterbik Árpi Magyarországra jött, még én is fiatal voltam, mindent megbeszéltünk a meccsek előtt, együtt készültünk, nem voltunk vetélytársak. A mai napig nagyon jó a kapcsolatunk, heti rendszerességgel beszélünk. A közös időszak neki volt nehéz, látta, hogy kevés lehetőséghez jutok, de ő is fiatal volt, védeni akart. Huszonhét évesen végül úgy döntöttem, váltok a több szereplésért, hiszen Németországban akár hatvan percet is kaphattam a pályán. Az akkori Bundesliga pedig más volt, mint a mostani, szinte az összes világklasszis ott játszott, a listavezető sem mehetett biztosra a sereghajtó ellen.
Öt év után, 2009-ben tért vissza a Veszprémbe magasan jegyzett kapusként. De a csalódás időszaka következett, Dejan Periccsel már egész más volt a munkakapcsolata, mint Sterbik Árpáddal. Erről nem szívesen beszél, nem az a típus. Annál többször kell elmondania a véleményét a férfiválogatottunk két olimpiai negyedik helyéről 2004-ben, illetve 2012-ben, hiszen mindkettő siker volt, de egyikből sem lett érem:
– Athénban ez volt a legtöbb, amit elérhettünk, a négy között a horvátok és az oroszok is egyértelműen jobbak voltak. Londonban viszont bennünk maradt egy nagyobb eredmény, hiszen a svédeknél erősebbek voltunk, mégis kikaptunk az elődöntőben, nagyon fájt. De elégedettek is lehetnénk, ezrével vannak játékosok, akik oda kerülhettek volna, hogy ilyen meccseket játszanak, de nem kerültek.
Nekem megadatott, hogy a nemzeti mezt viseljem, még az is, hogy olimpiára utazzak, sőt még az is, hogy ott a legjobbak közé kerüljek. A jó Isten ezt adta, bízom benne, hogy a következő generáció még tovább tud lépni.
Mi viszont még ne lépjünk túl a játékokon, hiszen Athén a kapusokat megalázó pillanatokról is emlékezetes marad. Gál Gyula a bronzmeccsen kedvenc mozdulatával, a háta mögül értékesített egy ziccert a háromszoros olimpiai bajnok Andrej Lavrov ellen – innentől kezdve védett igazán jól az orosz kapuslegenda. Aki állt már a kapuban, tudja, mit élhetett át, Fazekas Nándor megfogalmazza:
– Ha igazán tökös ember valaki, akkor döntetlennél is meg mer húzni hasonló megoldásokat, Gál Gyuszi egyébként ilyen volt. De aki tízgólos előnynél szerez megalázó gólt, az nagyképű. Abban a pillanatban azt érzem, megtaposom, levágom, annyira feldühít. A horvátok bal szélsője lőtt ilyent az athéni negyeddöntőben a görögöknek, már régen eldőlt a meccs, amikor bemutatta a lába között a labdát, majd háttal a kapuba lőtt. Az igazán nagy kézilabdázók, Karabatic, Nagy Laci vagy korábban Balic, soha nem csináltak volna ilyet, tízgólos előnynél is tisztelték és tisztelik az ellenfelet.
És jöjjön akkor egy még fontosabb kérdés, a jövő, a következő generációk. Nem először foglalkozunk azzal a válsággal, amellyel Magyarországnak a nevelés, adott esetben a játékosnevelés során meg kell küzdenie. Fazekas Nándor hármas szerepkörben ismeri közelről a fiatalokat: a Balatonfüred kapusaként, az Éles Kézisuli kapusedzőjeként és három fiúgyerek édesapjaként:
– Dolgozni szeretnek a mai gyerekek, de – tisztelet a kivételnek – nincs bennük alázat. Sok nyolc és tizennyolc év közötti gyerek megelégszik azzal, ahol éppen tart, hogy abban a pillanatban ő a legjobb, és nem érdekli, milyen hosszú út vezet még onnan a Veszprémig vagy a Barcelonáig. Győri Matyi például nem ilyen, brutálisan keményen edz, ha fáradt, százhúsz százalékkal dolgozik. Ha nincs edzés, akkor is edz, nem véletlen, hogy húszévesen elvitte a Veszprém. De nagyon sokat kell beszélgetni a mai gyerekekkel arról, mi a helyes minta. Megnézünk jeleneteket:
hogyan ül valaki a kispadon, bosszantja-e, ha nem ment neki, vagy akkor is nevetgél jókedvében? Van-e egyáltalán lelkiismerete?
Én sem voltam szent, én is jártam fiatalon bulizni, de másnap nagyon bántott, ha nem tudtam komolyan edzeni. Ma már ez sok fiatalt nem érdekel. Csak azt nézi, hogy kocsit vehet magának, sőt megvehet magának bármit, a barátnőjét elviheti nyaralni. Eddig lát, de hol van innen a csillagos ég? Hiába mondom neki, hogy harminchárom évesen mehet dolgozni, pedig ha keményen odatenné magát kézilabdázóként, egy életre eltarthatná a családját.
Fazekas Nándor családjában Gergő tizenhárom, Máté tíz-, Áron pedig hatéves. Valamennyien két évvel nagyobbak között játszanak, a két nagy irányító-átlövő, a kicsi kapus – élete első edzésén ezt választotta.
– Gergő annyira fanatikus, hogy az már sok. A kisebbek rendszeresen eljönnek a meccseimre, és
hazafelé az autóban értékelnek, hogy melyik lövésnél milyen voltam,
majd a végén összegeznek, hogy akkor most jó voltam, vagy nem voltam jó. Én a kézilabdapályán nem szülőként, hanem edzőként nézem őket. Nem tolom őket előre, megteszik ezt velük mások. Ha tizenhat-tizennyolc éves korukban is ilyen szinten lesznek a korosztályukhoz képest, akkor már érdemes lesz elgondolkodni, hogy lehet belőlük kézilabdázó. Tizenhatezer gyerek közül kerül majd ki az a tizenhat, aki a válogatottban ott lesz. De a tanulás is nagyon fontos, választaniuk kellett a labdarúgás és a kézilabda közül, mert mindkettőt nem csinálhatták az iskola mellett. Én sem voltam csillagos ötös tanuló, ők sem azok, de nem panaszkodhatunk rájuk.
