Az alsómocsoládi kapucinus söröző hirdetőtábláján nem házat vagy hízót kínálnak eladásra. Egymás mellé helyezett késekről készült fotókat látunk rajta, de aggodalomra semmi ok, nem kocsmai bicskázás eltüntetett bizonyítékait keresik így, hanem egy sokszoros világbajnok orosz késhajító pengéit hirdetik. A baranyai településen rendezték meg ugyanis a kés- és fejszehajító Európa-bajnokságot; 14 ország 131 versenyzője érkezett a 284 fős falucskába. És ha már ott jártak, a viadal előestéjén jó páran betértek a kapucinusba, amit a hely karikás szemű csaposa csak így kommentál:
– Hát, ami azt illeti, jól sikerült a barátkozás, úgyhogy el is fáradtam – mondja a fiatalember, akinek most sem jut sok idő a pihenésre, mert folyamatosan jönnek a pulthoz az Eb nyakba akasztható kártyájával ellátott versenyzői. Van, aki a kését is hozza magával.
Mi azonban egy másik pult felé közelítünk, a bajnokság versenypályái mellett felállított sörsátoréhoz. A sor végén egy fejszés ember áll, levágott ujjú ingének hátán koponya, valamint szigorú felirat: game over. A terepszínű nadrágos férfi sört kér, vidáman kvaterkázva fogyasztja el, majd egy üresen álló célpontnál gyakorolni kezd. Fejszéit először három, majd öt, végül hét méterről hajítja el. Minden második körben úgy repíti a fejszét, hogy az nyéllel felfelé álljon bele a fába. A fejsze, vagy ahogy a versenyzők nevezik, a tomahawk egyszer sem megy mellé, egyszer sem pattan vissza. A gyakorló egyébként Gregor Paprocki, aki korábban a lengyel haderő különleges alakulatának volt a tagja, és leszerelése után kezdett a dobálásba. Marcona kiállása, markáns arcéle ellenére rendkívül joviális figura, mosolyogva, felemelt hüvelykujjal jelzi nekünk, mennyire elégedett az alsómocsoládi versenyhelyszínnel, különösen a falu határában felállított óriási céltábla tetszik neki, mondja, majd megfordul, és úgy dobja fejszéjét a céltáblába, hogy néhány apró forgács is kiszakad belőle.
És miközben pengecsattogástól hangos az alsómocsoládi versenyszínhely, a levegőben pedig a céltábláktól pár lépésnyire forgó sült malac illata száll, a pályák között ott sétálgat Kohl János, a rendezvény egyik szervezője, motorja. Szemmel láthatóan elégedetten néz körbe, mégis szerényen nyilatkozik a saját szerepéről, pedig minden általunk megkérdezett mocsoládi szerint nélküle nem lehetett volna megrendezni a versenyt. Ő ugyanis az első nemzetközileg jegyzett versenyző a faluban, három évvel ezelőtt késhajításban öt méteren ötödik lett a világbajnokságon. Ebből is látszik, hogy a dobálást nem tegnap kezdte.
– Ez volt a hobbim, szerettem kést dobálni, mint minden gyerek – avat be a kezdetekbe. Kohl Jánosnál azonban ez a szenvedély nem múlt el, felnőttként is szeretett a sufnijában felállított céltáblára dobálni, mígnem egyszer rá nem jött, hogy ez tulajdonképpen egy szigorú szabályrendszerű sportág. Most nem indult a versenyen, szavai szerint „nem lenne észszerű”, mert ez a mezőny olyan erős. A szervezésből viszont a helyi sportklub prominenseként kivette a részét. A kés- és fejszehajító klub rendszeresen megrendezi a betyárról, Rigac Jancsiról elnevezett nemzetközi Rigac-kupát, úgyhogy van rutinjuk az ilyen típusú megmérettetések rendezésében. Amikor egy németországi település visszalépett a szervezéstől, átvállalták a mocsoládiak, akik abban bíznak, hogy következő dobásuk már a világbajnokság megrendezése lesz. Az sem járna sokkal több versenyzővel, teszi hozzá Kohl.
Ám hogy az is ilyen családias, sörözgetős, malacsütős dzsembori lesz-e, egyelőre kétséges. Felmerült ugyanis, hogy egyszerűbbé kell tenni a szabályokat annak érdekében, hogy a laikus nézők is követni tudják. Kohl János elmesélte, hogy ez is téma volt a nemzetközi kés- és fejszehajító szövetség alsómocsoládi, az Eb előestéjén megtartott közgyűlésén, de egyelőre csak abban állapodtak meg, hogy napirenden tartják a kérdést.
– Mert jelenleg mit látnak azok, akik kijönnek a versenyre? Koncentráló és dobáló embereket, akik a hajítás után az eredménylapjaikat nézegetik. Érzelem és izgalom kellene a viadalokba! – mondja fellelkesülve a Magyar Nemzet Magazinnak Pierre Cazoulat. A hatszoros világ- és – saját szavai szerint – „megszámlálhatatlan” francia bajnoki címmel büszkélkedő versenyző ezt úgy képzeli el, hogy például a jégkorong mintájára divíziókra osztanák a bajnokságokat, amelyeket akár tovább bontanának alapszakaszra, rájátszásra és döntőre. Felcsillan a szeme, amikor felvetjük neki, hogy a népszerűsítésről szólva olyasmire gondolt-e, mint a dartsnál, ahol már transzparensekkel felszerelt, jelmezbe bújt fanatikusok biztatják kedvenceiket. Igen, bólogat, ilyesmire gondolt, de sietve hozzáteszi, az ő sportáguk már most különlegesebb.
– Nincs még egy olyan dobószám, amelynél már minden azzal eldől, hogyan markolod meg a pengédet vagy a fejszédet – mondja, majd leakasztja övéről az egyik saját tervezésű fegyverét, és hosszasan magyarázni kezdi, melyik fogás milyen pörgést és becsapódást eredményez. Könnyű lenne most azzal a kifogással élni, hogy valószínűleg nyelvi nehézségeink akadtak, és az információk nagy része valahol a fordítás közben elveszett, mert az sajnos nem lenne igaz. A kés- és fejszehajítás ugyanis tényleg csak kívülről tűnik egyszerűnek. Így hát a technikák és praktikák helyett inkább a sportág nagy egyéniségeire koncentrálunk. Ebben Kohl János testvére, József volt a segítségünkre, akivel a céltáblák közt sétálgattunk. Szembejött egy vörös fejkendős, alaposan kigyúrt alak, Peter Kramer.
– Ő toronyugró volt korábban – ad Kohl magyarázatot a fejszés atletikus testalkatára. A hajításról két könyvet is író német versenyző egyébként úgy gondolja, hogy a pillanatnyi forma és a sikeres, erős koncentrálás dönthet el egy-egy versenyt.
Így van ezzel az alsómocsoládi verseny plakátarca, a cseh Adam Celadin is. Neki két módszere is van a lazulásra: a csattogó pengék kizárása fejhallgatón át élvezett metállal és hiphoppal, valamint a sör. Utóbbit persze csak módjával fogyasztja, kizárólag a késszámok után.
– Már csak a balta van hátra, tehát úgy gondoltam, egy korsó belefér – mondja vidáman. A fiatalember specialitása az úgynevezett no spin technika. Ez azt jelenti, hogy a kése fordulat nélkül száll a céltáblába. Bemutatja nekünk egészen valószínűtlen mozdulatát, amely által a kése úgy mozog a levegőben, mintha lebegve tartana a félbevágott kólásüvegek segítségével folyamatosan nedvesített tábla felé. Eredeti nagy találmánya azonban a no reload, azaz az újratöltés nélküli technika: egy másodperc alatt hat pengét dob bele a céltáblába. A ruganyos léptű fiatalember pacsival vesz tőlünk búcsút, de előtte lelkünkre köti, hogy nézzük meg YouTube-csatornáját is. Több mint százezer követője van már.
Aztán ott vannak a sportág braziljainak számító oroszok, akik a legnagyobb számban képviseltették magukat Alsómocsoládon. Egyik versenyzőjüket, Vadim Zverianszkijt a speedpályán nézzük meg. A túrázó nyugdíjasnak festő, folyamatosan mosolygó késdobáló kezéből olyan ritmusban repülnek a kések, hogy egy Poljot óra másodpercmutatóját is hozzá lehetne igazítani. Produkcióját mindenki elismeréssel fogadja, különösen amikor kiderül, hogy még csak a gyakorlókörét tudta le.
– Kérlek szépen, vasmunkástól az egyetemi tanárig, tizenévestől a nyolcvanas éveit taposóig megtalálható itt mindenféle versenyző – mutatja be az indulók széles spektrumát Kohl József. Majd mintegy mellesleg közli, hogy a sportág körülbelül negyvenéves története során egyetlen baleset, sérülés nem volt, mert itt mindenki vigyáz a másikra.
Ám ez nem csak a repülő vasakra igaz. Amikor hangosbemondón kell szólítani egy olasz versenyzőt, hogy ugyan, diktálja már be az eredményét, egy német és egy orosz egyszerre kezdi fennhangon szólítgatni talján versenytársát. Úgy zeng a „Tiziano, Tiziano”, hogy egy pillanatra árverésen érezzük magunkat. Ezt látva az egyébként a profibb hozzáállás mellett kardoskodó francia Pierre Cazoulat csak ekként kommentál: „Ezt azért kár lenne elveszíteni!”
