A labdarúgás sok összetevős egyenletében a szülő lényeges tényező. Ha támogató közeget alakít ki, pozitívan, ugyanakkor a valósághoz ragaszkodva viszonyul gyermekéhez, akkor az egészségesen gondolkodó sportemberként nő fel, sőt kis szerencsével és még több munkával akár sikeres, profi focistává válhat. Akad azonban szép számmal olyan felnőtt is, aki mérkőzés közben irányítja gyermekét, annak csapatát, s persze erőszakos stílusba burkolva megmondja a tutit a bírónak vagy épp az edzőnek. E jelenség nem országspecifikus, ugyanúgy tapasztalható Angliában vagy Magyarországon, ahogy Svédországban is.
„Ordibálunk és üvöltünk. Mivé lettünk?” – teszi fel a kérdést cikke címében a Guardian újságírója, Michael Calvin, aki a labdarúgásban évtizedes tudással rendelkező Tony McCol szemüvegén keresztül mutatja be a brit közeg sajátosságait. McCol valóban sokoldalú személy, egyik úttörője volt a teljesítményanalízis-szoftver megalkotásának, edzősködött a Luton Town akadémiáján, dolgozott a Queens Park Rangersnél, jelenleg pedig amellett, hogy fiatalok fejlesztésével foglalkozik a Norwich Citynél, iskolai sportprogramokat felügyel. A tapasztalt szakember érdekes történetet mesélt arról, hogy az edzők az egyik pillanatban még a játékosok lelki és testi fejlesztéséről vitatkoztak, pár perccel később pedig az egyik tréner, amikor senki nem volt körülötte, már ordenáré hangnemben beszélt a játékosával.
A probléma Svédországban is létezik. Stockholm három nagy múltú klubja (Djurgarden, AIK, Hammarby) épp ezért nemrég összefogott, és – mint a Guardian írásából kiderül – azt vizsgálta, mennyire elterjedt a szülők nem megfelelő viselkedése. Az eredmény tanulságos:
háromból egy gyerek az édesapja vagy az édesanyja túlzott befolyása miatt hagyta abba a labdarúgást.
Természetesen a szülőket is megkérdezték: az 1016 válaszadó felnőtt 83 százaléka vallotta, találkozott olyannal, aki nyomást helyezett saját gyerekére, vagy hangosan kritizálta a bírót mérkőzés közben. Az egyébként rivalizáló klubok vezetői az eredmények tudatában asztalhoz ültek, és megalkottak egy mini futballetikai szabályzatot, amely így szól:
„Én mint szülő mindent meg fogok tenni, hogy pozitív szellemben támogassam a gyerekemet, mások gyerekeit, a klubok dolgozóit, a bírókat és szülőtársaimat az edzéseken és a találkozókon egyaránt.”
A szabályzatot több mint ezerhatszázan írták alá azonnal, a támogatók száma pedig folyamatosan emelkedik. A szülők továbbá megkérték a klubokat, nyomtassák a szöveget mezeikre. Az AIK helyettes csapatkapitánya, Stefan Ishizaki szerint kicsi gyerekként nem a győzelem a legfontosabb, hanem az, hogy az ember megszeresse a játékot, élményeket és emlékeket gyűjtsön.
– A szülő a gyerekét pozitív vagy negatív módon, de mindenképp elfogultan kezeli. De ez így van jól – ezt már Gáncsos András, az UTE U15-ös korosztályának edzője mondta a Magyar Nemzetnek. Ugyanakkor kiemelte, ez a sportág nem egzakt tudomány, az adott célhoz több út is vezet, ráadásul még ha vannak is mérhető tényezők, nem biztos, hogy azok mérvadók. A szemléletet példázva említette a Real Madrid jelenlegi tízesének, Luka Modricnak az esetét. A horvát válogatott játékosa a Dinamo Zagrebnél elvégzett tesztek alapján nem lehetett volna kimagasló teljesítményű, ugyanakkor volt, akinek többre kellett volna vinnie, most még sincs sehol.
Mindez azért lényeges Gáncsos szerint, mert nehéz objektíven társalogni a futballról, hiszen nagyban szubjektív sportág. (Érdemes Nagy Ádám esetére gondolni. A magyar válogatott játékosát a Vasasnál fiatalkorában eltanácsolták a futballtól, Wágner Gábornak és Wágner Ádámnak köszönheti, hogy most a Bologna játékosa – H. Zs.)
A szülő mindeközben természetesen a legjobbat szeretné gyerekének, de nem mindenki érzi, hogyan tudná megadni. – Láttam már olyan utánpótlás-mérkőzést, ahonnan el kellett jönnöm, mert annyira ordibáltak a szülők. De volt pozitív élményem is – mondja Gáncsos. Az angol West Ham United akadémiáját megjáró szakember ugyanakkor jelezte, a briteknél is vannak problémák, volt, aki meg akarta mondani az edzőnek, hogyan állítsa össze a csapatát. Másnap se a játékos, se a szülő nem volt már a klubnál.
Gáncsos arra a kérdésre, miként érdemes kommunikálni, elmondta: ha a klub rendet akar, akkor következetesnek kell lennie. Így alakul ki a rendszer. Ha világosan le vannak fektetve az irányvonalak, akkor a szülők elfogadók. – Mindig lesz egy-két kivétel, aki meg akarja mondani, mi a jó. Érti a szakmát. Kérdés, ezt a klub miként kezeli. Összességében azonban egyenes kommunikáció kell, a szabályok lefektetése, bemutatni, hogy a klub mit képvisel, és ebben az edzőknek egy irányba kell menniük.
Ha van összhang, akkor a szülők is ráéreznek erre. Fontos a velük való kommunikáció, hiszen az otthoni közeg meghatározhatja, hogy valakiből élsportoló lesz-e vagy sem
– mondta.
Gáncsos véleményével nagyban megegyezik a Kőbányai Ifjúsági Sportegyesület (KISE) szakmai koordinátorának meglátása. Kovács József a Magyar Nemzetnek szintén azt emelte ki, hogy ha alaposan, logikusan le vannak fektetve az alapelvek, a vezetők érzékeltetik a határokat, akkor a szülők partnerek. – Ha mindez nincs meg, akkor vannak olyanok, akik egyből azt keresik, mikor és hogyan lehet irányítani egy gyereket.
A több utánpótlás-korosztálynál is megforduló Kovács úgy látja, az utóbbi években pozitívan változott a közeg. – Az óvodásokat és kisiskolásokat „tömörítő” Bozsik intézményi program és a Bozsik-rendszer sajátosságai segítik a szemléletváltást. Ugyanis sem a Bozsik-tornákon, sem a Bozsik-fesztiválokon (ez utóbbin nemcsak mérkőzések, de ügyességi feladatok is vannak – H. Zs.) nem számolják az eredményt, így a szülő azt látja, hogy a gyerek mosolyog, és ügyesen teljesített egy adott feladatban – mutatott rá a rendszer lényegére Kovács, aki azt is megemlítette, így is vannak szülők, akik próbálják jutalommal motiválni gyereküket például arra, hogy minél több gólt rúgjon. A Magyar Labdarúgó-szövetség figyelve mindennek fontosságára, régiós szakmai koordinátorokat nevezett ki, akiknek feladatuk, hogy felügyeljék, milyen módon zajlanak a sportesemények.
Az otthoni háttér fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni. A gyereknél őszintébb visszajelző nincs az edző számára. Az idősebbeknél kevéssé, a fiatalabbaknál annál inkább látszik a külső ingerekre adott reakció.
– Van olyan, aki nyolc-kilenc évesen kiszól az apjának, de olyat is láttam, hogy valaki elsírta magát a folyamatos szülői „útmutatás” miatt
– mesélte Kovács.
Adott és jogos a kérdés: a velük foglalkozó szakemberek megfelelően fel vannak készítve? Kovács úgy látja, az UEFA B licences edzőképzésen belül a pedagógiaoktatás sokat lépett előre, bár biztos, hogy lehetne a témakörrel többet foglalkozni. Az azonban hamar kiderül, hogy egy trénernek van-e érzéke a gyerekekhez.
