Kis költségvetésű volt már az esküvőjük is 2010-ben: Zárug Zita fátylát egy függönydarabból varrták, Harkányi Árpád pedig ing helyett csinosra kipreparált fehér bringásmezzel ült két kerékre a ceremónia utáni fotózáshoz. Utánuk a násznép – többen szintén biciklin. Sokan talán elvetemültnek tartották a nagy nap után azonnal kerékpáros földkerülő nászútra induló házaspárt, de négy évvel későbbi hazatérésük után már biztosan többségben vannak, akik irigykednek rájuk. 2015 szeptemberében rögvest interjút is adtak lapunknak. Az akkor mintegy háromórás beszélgetés során még csak két előadást terveztek Zitáék, ám azóta a csapongó sztorizgatásból visszavettek, meseszerű történetüket pedig másfél órás, profi élménybeszámolóvá gyúrták. Ebből az elmúlt két évben tartottak már vagy 130-at, és 2018-as naptárjuk is szépen telik már. Egyik ilyen alkalmat – múlt kedd este a pesti Párbeszéd Házában – kihasználták arra is, hogy bemutassák az utazásukról megjelent, 344 oldalas könyvet (Hogyan utazzuk be a világot napi 3533 forintból? – Kulcslyuk Kiadó, 2017).
– 1550 nap alatt 46 országban jártunk. Mivel kerékpáron tettük meg az utat, a határokon is ilyen módon keltünk át, így még személyesebb volt a felfedezés – emlékezik vissza játékosan egymás szavába vágva Zita és Árpi. – Alapszabály, hogy minél távolabb kerül az ember a komfortzónájától, annál olcsóbban tud utazni – mutogat egy ábrán a fiatal informatikus férj, majd ugyanilyen praktikus látásmóddal folytatja: – Az álom megvalósulása felé külön edzés, hogy világutazókat fogad az ember az otthonába. Ők később majd vendéglátók is lehetnek – És már szedi is elő a vetített képen azon honlapok listáját, ahol ilyen rendszerekhez lehet csatlakozni. Kelet felé vették az irányt, első céljuk az volt, hogy Isztambulig eljussanak, azt gondolták, addig úgyis bátorságot merítenek ahhoz, hogy tovább menjenek a Selyemúton. Huszonhét nap alatt értek Európa és Ázsia határára. Ez szinte semminek látszik az úton töltött négy évhez képest, aminek első felét töltötték Ázsiában, a másodikat Amerikában és Európában.
– Találkoztunk egy komoly missziót vivő bohóccal, akinek az a hivatása, hogy a legelesettebbekhez látogat el. De rajta kívül sokan keresztezték az utunkat olyanok is, akik nem pénzzel, hanem munkával fizettek – mesélik már újra együtt. Egyik ilyen csodabogár pár volt egy Skype-on nyelvet tanító fiatal nő és a férje, aki utcazenészként tette hozzá a magáét, amerre csak jártak. A náluk okosabb, tapasztaltabb utazóktól sohasem szégyelltek tanulni, de a céljaiktól – és ezt Kőrösi Csoma Sándortól vették – nem voltak eltántoríthatók; ráadásul épp a hagyományosan turistalátványosságoknak számító helyeken kívül érték őket a legnagyobb élmények, de ehhez mindig nagy rugalmasságra volt szükség részükről.
A könyvből kiderül, milyen munkát vállaltak és hol, amikor fogytán volt a pénzük, mit csináltak a dengue-lázzal, mihez kezdtek, amikor a semmi közepén robbantak le Ausztráliában, lehet-e hegyibetegséget kapni a Csendes-óceán közepén, hol és hogyan túrjunk a kuka mélyére bontatlan élelmiszerért, hogyan lehet olyan járgányra szert tenni, aminek tulaja még fizet is azért, hogy elvigyék, illetve miért pont fekvőbiciklivel vágtak neki az útnak, megannyi védőoltással és vízummal fölvértezve.
– Ma már pénz nélkül is elindulnánk, de inkább nyugat felé – összegez az ifjú pár, nem szentírásként kínálva élménybeszámolóját. – Hétmilliárd módon lehet körbeutazni a földet – teszi egyértelművé Zita. Az ő tapasztalatuk a hétmilliárdból mindössze kettő, a könyv lapjain pedig tükörbe is néznek, hisz nem mindenhol választották a legjobb megoldásokat. De ez és így (volt) az ő útjuk, Zárug Zitáé és Harkányi Árpádé, akik az első, 2015-ben itthon megnézett híradóból sokkal veszélyesebbnek látták a világot, mint amilyennek maguk átélték. Ha kicsit többet celebkednének, simán szállóige lehetne az út során megfogalmazott egyik legnagyobb bölcsességük: „Mi ez Bangladeshez képest?” Ahhoz pedig angoltudás sem kell, hogy az ember értse: egy utazó magyar a világon mindenhol kap enni, ha megmondja, honnan jött.
