Egy tavaly megjelent kutatás cáfolta azt a korábban elterjedt nézetet, miszerint az őskori társadalmakat a férfidominancia jellemezte. A University College London antropológusa, Mark Dyble a The Guardiannek arról beszélt, hogy a törzsek egalitárius, azaz egyenlőségi elv alapján működtek. Az újdonság mellett ugyanakkor egy tényező nem változott: a hierarchiában a férfiak a halászat és a vadászat révén aktív, míg a nők passzív szereplők voltak – ez pedig évszázadokig meghatározta a társadalmakban élők gondolkodásmódját. Elég csak arra a tézisre gondolni, miszerint a férfi dolgozik, pénzt keres, a nő pedig otthon, a ház körül tevékenykedik. Ez az aktív-passzív „elmélet”, ahogy az oktatás, a politika, úgy a sport területén is sokáig érvényben volt.
Olümpiában, a Krisztus előtti időkben rendezett versenyeken nemhogy a résztvevők, de a nézők között sem lehettek nők. Az 1896-os első olimpián a nézőtéren már helyet foglalhattak a gyengébb nem képviselői, ám még nem versenyezhettek. A modern kori olimpiák atyjának, Pierre de Coubertin bárónak az elképzelésébe ugyanis nem fért bele: szerinte az sem esztétikus, sem érdekes nem lett volna. A francia sportvezető, történész gondolkodásmódja megfelelt a XIX. század végi, XX. század eleji viktoriánus társadalom eszméjének. A sportra akkoriban úgy tekintettek, mint ami elválaszthatatlan az „izmos kereszténység” filozófiájától, ez pedig önmagában távol állt a nőiességtől és a gyengeségtől. Továbbá a felfogás nyíltan hirdette a test – s ezzel együtt a szellem – edzését.
A maszkulin sportvilágba aztán „belerondított” a nemzetek egyre inkább felvilágosult gondolkodása, a társadalmi egyenlőség. Így ahogy az élet több területére (oktatás, politika), úgy a sportra is igaz lett: a külső szemlélőkből résztvevők, versenyzők lettek. Persze az átmenet döcögött: 1965-ben Eleanor Metheny amerikai kutató, majd 1983-ban Eldon E. Snyder és Elmer A. Spreitzer is csoportokat állítottak fel a nők által űzhető sportágakról. A kategorikusan elfogadhatatlanba kerültek azok, ahol fizikai kontaktus létesülhet, és fennáll az erőszakosság veszélye; az általánosságban nem elfogadhatóhoz sorolták például a gerelyhajítást, a távolugrást és a diszkoszvetést; elfogadhatónak vélték az úszást, a síelést, a műkorcsolyát, a vívást és a teniszt. (Utóbbi egyébként egyike volt azon kevés területnek, ahol a nők már a XIX. században szigorú öltözködési szabályok mellett ugyan, de versenyezhettek.)
