-4°C Artúr, Vince 2022. January 22. 
– Nosztalgiázhatunk? 1976 környékén, amikor a Közgázra jártunk…
– Önök is? Érdekes, én is, csak én szombat éjszakánként…
– Tudom, a Közgáz Klubba, ott mi is törzsvendégek voltunk, de nem ez a lényeg. Szóval, a Fradi minden hazai pesti meccsén kint voltunk, de emlékszem, még Kaposvárra is lementünk, és nem csak azok, akik Fradi-drukkerek voltak. Imádtuk Dalnoki Jenő akkori Fradiját, a „csikócsapatot”.
– Hát azt lehetett is imádni!
– 1975-ben KEK-döntőt játszott a Ferencváros, tele volt a csapat „gyerekekkel”. Szabó Feri 19 éves volt, Rab Tibi, Magyar Pista szintén, Nyíl alig múlt húsz, ön huszonkettő… Manapság ilyesmi elképzelhetetlen – nem a KEK-döntő, hiszen Kupagyőztesek Európa-kupája már rég nincsen –, mármint, hogy ennyi fiatal, jórészt saját nevelésű srác játsszon egy komoly csapatban. Miért?
– Na, azért volt ott egy „Báró” (Bálint László – a szerk.), egy Megyesi, egy Pusztai Laci… De tényleg, sokan voltunk fiatalok. Őszintén szólva, nem tudom a választ. Pedig akkor még nem voltak akadémiák. Most mindenki Messit, a Barcát akarja utánozni, pedig nem biztos, hogy mindenkinek jól áll ez a stílus.
– Önöket milyen futballra tanították meg? Hollandra, németre, brazilra?
– Arra, hogy menj ki a pályára, aztán nyerd meg a meccset! Vagy legalább próbáld meg. És milyen az élet, többnyire sikerült. Mondjuk nem napi másfél órát töltöttünk focival, mint manapság az akadémiákon. Lefújják az edzést, már veszik is elő az okostelefont. De nem csak a telefon a hibás. Szerintem, csak nehogy valaki megsértődjön…, szóval, szerintem az edzőink sem ütik meg azt a szintet, ami külföldön, Európában azért alapkövetelmény. De az a legfőbb gond, hogy nem futballoznak eleget a mai gyerekek, hiába összehasonlíthatatlanul jobbak a körülmények, mint a mi időnkben voltak. Mi reggeltől estig rúgtuk a bőrt, iskola előtt, után, helyett. De elég jó meccseket játszottunk akkoriban, nem?
– Önnek ki volt az első edzője, mondjuk így, a felfedezője?
– Agárdi Feri bácsi. ’61-ben igazolt le a Fradi, nyolcéves koromban. A Diószegi Sámuel utcában laktunk, kemény környék volt, ma is az, sőt, ma talán még keményebb.
– Fel sem merült, hogy más klubban kezdjen futballozni, csak a Ferencváros jöhetett szóba?
– Dehogy merült fel… Az apám az Üllői útra vitt toborzóra, a családban mindenki fradista volt, a nálam egy évvel idősebb Feri bátyám is, egyedül anyámat nem érdekelte a futball. Feri egy évvel előttem igazolt le a Fradiba. Aztán Zoli fiamból is futballista lett, bár már abbahagyta, az unokám, Kovácsréti Márk pedig 18 évesen a Kisvárdában játszik.
– Belőle is jó futballista lesz?
– Lesz? Már most az! Bemutatkozott az NB I-ben, még Kondás Elemérnél.
– Félre ne értse, önök is szép pályát futottak be, főleg Nyíl, de a többiek is: KEK-döntő, válogatottság. De szerintem sokkal több volt önökben. Miért nem jött ki?
– Egyértelmű: nem tudtunk kimenni külföldre, illetve csak a pályafutásunk vége felé, amikor már leszálló ágban voltunk, már kevesebbet értünk. Folyton azon járt az eszünk, de jó lenne a Bayernben, a Milanban, a Juventusban, a Liverpoolban, a Real Madridban futballozni, és pénzt keresni. De esélytelen volt.
– Ön nem próbált meg disszidálni?
– Azt hiszem, ezt még senkinek sem meséltem el. Engem három ember tett tönkre, mármint önmagamon kívül, mert azt sohasem tagadtam, hogy élhettem volna sportszerűbb életet is. Szóval, ez a három ember Kutas István, az MLSZ akkori elnöke, Csáki Sándor, aki a külföldi szerződésekről döntött teljhatalommal, és Buda Pista bácsi, az államtitkár.
– Meséljen!
– Csáki összesen kétszer engedett ki próbajátékra, egyszer a Herthához Nyugat-Berlinbe, egyszer meg a Standard Liége-hez, de csak három-három napra. Ennyi idő mire elég? A Standardnak és a Herthának mindenesetre nem volt elég, mindkét reménybeli szerződésem kútba esett.
– Azért tizenkét válogatottság így is belefért a pályafutásába. Az első…
– 4-1-re kikaptunk Mexikótól 1976 februárjában, de rögtön utána 2-0-ra megvertük Argentínát. Aztán júniusban 2-0-ra legyőztük az osztrákokat a Népstadionban.
– Volt annak egy visszavágója is októberben…
– Ja, 4-2-re győztünk, azon a meccsen mutatkozott be a Törő. Biztosak voltunk benne, hogy mindketten utazunk a ’78-as argentínai világbajnokságra, aztán csak Törő utazott. Engem Kutas nem engedett ki, megmondta Baróti Lajos bácsinak, hogy nem válogathat be az utazó csapatba. Az életmódom miatt, amely úgymond nem felelt meg a szocialista emberről alkotott képnek… Állítólag rossz hatással voltam Törőre, legalábbis Lajos bácsi ezt mondta. De tudom, hogy ez Kutas utasítása volt. Engem nagyon nem szeretett. Meg aztán 18 éves koromban volt egy ügy, amit még senkinek sem mondtam el. Szóval, én már akkor disszidálni akartam. 1972-t írtunk, úgy éreztem, többre vagyok hivatott a futballban. Minden elő volt már készítve, Velencében vártak, Táncos Tibivel vágtunk neki, aki a Fradiban csapattársam volt, de még a határig sem jutottunk el. Feldobott valaki, lekapcsoltak.
– Tudja, hogy ki volt?
– Persze, hogy tudom, de nem mondom meg. Közismert figura, nem futballista volt. Nem mondom meg, nagyon meredek volna. Tudja, az öltözőben akkoriban mindig volt két-három tégla. Ez a disszidálási kísérlet szerintem örökre rám ragadt.
– Ki volt a legjobb játékos, aki ellen játszott?
– Johan Cruyff. 1977-ben játszottunk egy spanyolországi tornán a Fradival, a döntőt 3-0-ra elvesztettük a Barcelona ellen. Akkor találkoztam Cruyff-fal és Neeskensszel is. Pedig én Maradona ellen is futballoztam, 1977-ben játszottam élete első válogatott meccsén.
– Tudom, 5-1-re kikaptak.
– Igen, kikaptunk. Emlékszem Maradona minden mozdulatára. Zseni volt. De Cruyffot többre tartottam. Jobban átlátta a pályát.
– És ki volt a legjobb, akivel egy csapatban játszott?
– Érdekes, én Onhausz Tibivel nagyon szerettem együtt futballozni. Hogy ki volt a legjobb? Nyíl és Törő.
– Összerakna a kedvünkért egy álomcsapatot azokból, akikkel együtt játszott?
– Kapusnak Katzirz Bélát választom, jobb bekk Gebin…
– Martos Győző, ugye?
– Igen, Győző, aztán Báró, vagyis Bálint Laci, beállósba tegyük Rab Tibit, bal bekkbe pedig Tóth Jóskát, vitán felül, hiába volt dózsás.
– Ön is volt egy évig…
– Az egy másik történet. Középpályán Nyilasi Tibi, aztán… magamat beállíthatom?
– Miért ne?
– Jó, akkor én, baloldalra tegyük Pinyőt, vagyis Pintér Sanyit. A csatársor egyértelmű: Pusztai Laci, Törő, Kiss Laci a Vasasból.
– Említette a Dózsát. Tudjuk, Vincze Géza kiutálta önt a Fradiból, átment az ősi riválishoz, aztán rúgott egy gólt a Fradinak. És kiszaladt a B közép elé, és azt mondta nekik, hogy nesztek!
– Az újság csak ennyit írt meg, de én jóval cifrábbakat is mondtam, amit nem feltétlenül tűr a nyomdafesték. Vincze Gézával különben ma már együtt focizgatunk hétvégeken. Hogy megbocsátottam-e neki? Inkább úgy fogalmaznék, hogy az idő minden sebet begyógyít. Kivéve egyet. Azt, hogy nem mehettem ki Argentínába az 1978-as világbajnokságra.
– Tudja, ugye, hogy ennek az interjúnak a szombati Újpest–Fradi az apropója? Ott lesz a meccsen?
– Újpesten? Dehogy…
– És ha a Groupama Arénában lenne?
– Akkor talán. Nem tudom. Tévében biztosan megnézem, de kimenni nem akarok. Valahogy lelassultam.
– Ha egy jó tündér felajánlaná, hogy holnaptól legyen ön a Fradi edzője, belemenne?
– Soha.
– És ha húsz éve?
– Akkor sem. Tudja, én képtelenlennék kifordulni önmagamból. Nem lenne hiteles tőlem, ha megkövetelném a sportszerű életmódot, hogy a játékos minden este tízkor feküdjön le, és soha nem menjen be egy kocsmába, meccs után ne igyon meg egy sört.
– Valahol olvastam, hogy nyolc éve egy korty alkohol sem ment le a torkán.
– Meghalt édesapám, utána anyám is megbetegedett, nem is arról van szó, hogy fogadalmat tettem, csak rájöttem, hogy olyan állapotban mégsem mehetek haza szegény anyámhoz.
– A rúgótechnikája még megvan?
– Jobb, mint valaha! Most gyakoroltam egy szír sráccal, akit az U19-es csapathoz igazoltunk.
– Ott edző?
– Segítő vagyok. Az a lényeg, hogy itt lehetek.
– Itt beszélgetünk a Népligetben, a klub éttermében. A Fradi a második otthona…
– Tévedés. Az első.
