Ennyi kegyelmet kapott az Úristentől

Kétszeres magyar bajnok, az élvonalban 292 mérkőzésen 152 gólt szerzett, zömmel a Vasas csatáraként. A 74 éves Puskás Lajos nagyon messziről indulva lett válogatott futballista, a nemzeti együttesben a gyászos emlékű, csehszlovákok elleni marseille-i meccsen lépett utoljára pályára. Évtizedek óta nem dolgozik a magyar futballban, ám a Vasas mérkőzésein rendszeres vendég.

A szegénységből a futball kínálta neki a kitörési lehetőséget Fotó: Bach Máté

– Akkor csapott le önre a Vasas?

– Sok klub megkeresett, de édesapám a Vasast ajánlotta. A párt csapata volt, és arra gondolt, hogy az én pályafutásom is simábban alakul majd, és így őt sem veszik elő többé ’56 miatt. A Debrecen megígérte, hogy elenged, de ezt megszegte, és nem engedett el egy év múlva sem. Végül a télen leálltam, mire a klub tavasszal megegyezett a Vasassal. Konkrétumokat nem tudok, de azt igen, hogy a háttérben beindult a szocialista gépezet, és magas elvtársi szinten dőlt el a sorsom.

– Az interneten könnyen kideríthető, hogy Angyalföldön már első idényé­ben a klub gólkirálya lett tizennégy góllal, valósággal berobbant a csapatba, az viszont sehol sem olvasható, hogy egy tetétleni srác hogyan boldogult a fővárosban.

– Könnyen. A szüleim azt mondták, itt a lehetőség, csak azt kell tenned, amit a legjobban szeretsz, és még pénzt is kapsz érte. Ráadásul sohasem voltam bulizós típus, mi akkor ezt kimaradásnak hívtuk.

– Pedig a mai napig legendásak a Mészöly- és a Farkas-féle mulatozások. Ezekből hogyan tudott kimaradni?

– A legjobb megelőzéssel. Másodikos gimnazistaként a kollégium ablakából megláttam az utcán egy ugribugri nyolcadikos kislányt, és megdobbant a szívem. Az idén már az ötvennegyedik házassági évfordulónkat ünnepeljük Marikával. Amúgy gyakran előfordult, hogy edzés vagy meccs után megittunk egy-két fröccsöt vagy sört, de a csapat többsége utána ment is haza.

A szegénységből a futball kínálta neki a kitörési lehetőséget
Fotó: Bach Máté

– A Puskás név a magyar futballban nem okozott semmilyen gondot? Nyomást, esetleg összehasonlítást?

– Nem. Egyszer a hatvanas években Párizsban játszottunk a B válogatottal, amikor Öcsi váratlanul belépett az öltözőbe. Mondta, csak azért jött ide Madridból, hogy találkozzon a Puskás nevű fiúval. Kérdezte, ki fia, borja vagyok, majd adott egy névjegykártyát, hogy ezzel menjek el a világhírű Folies Bergere mulatóba, keressem meg Michel Gyarmathyt, aki ott az igazgató, és hivatkozzak rá. Az egyik társammal így is tettünk, Gyarmathy úr megvendégelt minket. Megittunk egy-egy sört, ettünk egy-egy pár virslit, és bizony Tetétlenről indulva kissé furcsa volt a Folies csillogása.

– A hatvannégyes tokiói olimpiáról hogyan sikerült lemaradnia?

– Sokáig én sem értettem. Már a formaruhám is megvolt, aztán két héttel az indulás előtt Lakat Károly, a csapat edzője közölte, maradok, magyarázat pedig nem volt. Aztán a rendszerváltozás után a történeti levéltártól kikértem a rólam szóló anyagokat, és akkor megtudtam az okot, de erről nem szeretnék beszélni.

– Mindössze hétszer lehetett válogatott. Nincs emiatt tüske a lelkében?

– Olyan belső csatárok játszottak akkor a magyar futballban, mint Göröcs, Albert, Tichy, Rákosi, Bene, Farkas, és közülük legfeljebb hárman lehettek a pályán. Ilyen konkurenciával nem lehet bennem tüske, én ezt úgy látom, hogy ennyi kegyelmet kaptam az Úristentől.

– Az utolsó válogatott mérkőzését Marseille-ben játszotta, amikor a csehszlovákoktól 4-1-re kikaptunk 1969 decemberében, és ezzel elúszott a világbajnoki részvétel. Hogyan élte meg azt a meccset?

– Semmiféleképpen sem Mohácsként. Sok újat nem tudok mondani, a szövetségi kapitány, Sós Károly szúrta el a kijutást, már a prágai meccsen is nagyot hibázott, ha ott a 3-1-es vezetésünknél nem cserél rosszul, akkor nyerünk, és nincs döntő meccs ­Marseille-ben, ahova pedig rosszul felkészítve utaztunk ki. Az pedig a vezetés hibája, hogy önsorsrontó módon kezelte ezt a kudarcot. Egyébként a keretnek még tagja maradtam, ott voltam a padon hetvenegyben Rióban is, amikor 0-0-t játszottunk a brazilokkal.

– Miért vonult vissza mindössze harmincévesen?

– Az egyik edzésen egy ártalmatlan helyzetben elszakadt a keresztszalagom. Csaknem nyolc hónapot kellett kihagynom, szerintem jó lett a lábam, de az edzőnk, Illovszky Rudolf nem hitte el. Kértem, adjon három meccset, és ha azokból kettőn én kapom a legmagasabb osztályzatot, akkor végleg bízzon bennem. Az elsőn, Pécsett nyolcast kaptam, a legjobbat, a következő előtt mégis azt mondta, szerinte húzom a lábamat, és nem adott több lehetőséget.

– Ezután másfél évtized alatt tíz csapatnál edzősködött, mondhatni, nem kiugró sikerekkel. Ennek mi volt az oka?

– Sok konfliktusom volt a vezetőkkel és a játékosokkal is. Előbbiek állandóan bele akartak szólni a szakmai kérdésekbe, amit én nem viseltem el. Diósgyőrben vagy például a Csepelnél a játékosok elégedettek voltak az élvonalbeli tagsággal, én viszont dobogót akartam. Mondtam, ha többet és gyorsabban futunk, ha pontosabban játszunk, akkor el is érhetünk szép eredményeket, ehhez azonban dolgozni kellene, és ebben nem mindenki volt partner. Utólag azt mondom, lojálisabb lehettem volna a játékosokkal, nem csak erőszakkal és pénzzel kellett volna megpróbálnom keresztülvinni az akaratomat.

– Ezért intett búcsút a kispadnak?

– Nem, a bundabotrány miatt, amit részben rám hegyeztek ki két játékos vallomása alapján. Egy, illetve másfél évtizeddel később mindketten bocsánatot kértek a hamis vallomások ­miatt, amit én el is fogadtam. Ezután kezdtem el szállodát vezetni, Zsolt fiammal a mai napig együtt dolgozunk, és huszonhét év után tavaly sikerült minden kölcsönnek és kamatnak a végére érni.

– Vasárnap a Vasas megint otthon játszik. Csak hogy ne felejtse el…

– Igen, megyek is. Tudja, nem mindegy, hogy melyik osztályban szerepel a csapat, de akkor is ez a Vasas, és nekem ott a helyem. Csak éppen Ihász Kálmán elmondhatatlanul hiányzik. Két hete nekem kellett beszélnem a temetésén. Nehéz volt tőle elbúcsúzni.