Címzetes bajnok

Somogyi Miklós a kilenc 1984-es olimpiai aranyérmesünk egyike. Ami persze jóindulattal is csak féligazság, hiszen az úgynevezett Barátság-versenyeken győzött a pálya-kerékpározás pontversenyében. Nem bánkódik emiatt, inkább azt emeli ki, hogy ennek köszönhetően dolgozhat a mai napig szeretett sportágában.

2019. 06. 08. 8:45
Ezzel a kerékpárral nyerte meg a Barátság-versenyeket, a Millenáris pedig hozzátartozik az életéhez Fotó: Mirkó István
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

– A Stefániáról a Radovic Dusán közben – amelyet valószínűleg a zuglóiak többsége sem ismer – kell befordulni, a végében benyitni a kiskapun, s ha nem riadunk vissza az őserdei miliőtől, húsz lépés után megérkezünk a KSI kerékpárosbázisára. Amely egy kopottas faház, mint egy lelakott úttörőnyaraló valahol az isten háta mögött. Ez lenne a magyar kerékpársport bölcsője?

– Igen, az volt, és részben az a mai napig is. Az nem fenyeget minket, hogy elkényelmesednénk a luxustól, de nem a faház állapota az elsődleges gond. Ideális helyen fekszik, azaz hát feküdt. Itt van mellettünk a Millenáris, régen a Népstadionban volt egy príma 1100 méteres kör, a Városligetben pedig egy 1600 méteres kör, amelyen az építkezések miatt már szintén nem lehet tekerni. S húsz éve még könnyebb volt a Kerepesi út felé elhagyni a várost is, ma háromnegyed órán át csak közlekedünk, mire kiérünk Nagytarcsa határába, ahol végre edzeni is tudunk. Ennek persze az is az oka, hogy a mindennapos testnevelés jegyében a gyerekek csak négykor szabadulnak az iskolából, a csúcsforgalomban indulunk, régen viszont már fél háromkor nyeregbe pattantunk. De véletlenül sem panaszkodni akarok, én így is szeretem ezt az életet, itt maradtam.

– Bánja?

– Nem, egyáltalán nem. Persze ha nem kapnám az olimpiai életjáradékot, akkor valószínűleg már itt hagytam volna. Egy személyben vagyok szakosztályvezető, edző és szerelő. Nagyon megnőttek az adminisztrációs terhek. Délelőttönként a számítógép előtt ülök, majd javítom a bringákat, délután pedig edzést tartok. Hétvégenként pedig mindig verseny. Ma már ezt kevesen vállalják. Nem véletlen, hogy senki sem akar kitúrni a helyemről.

– Az 1984-es Barátság-versenyek kerékpáros-viadalán győzött a pályapontversenyben, amit a magyar állam szép gesztusként olimpiai aranyéremként ismer el. Ön hogy tekint magára? Olimpiai bajnokként vagy sem?

– Magyarország és nem a NOB adta ezt a címet. Azt szoktam mondani, címzetes olimpiai bajnok vagyok.

– Minek köszönhető, hogy éppen ön jutott a legmagasabbra a magyar kerékpárosok közül? Született tehetség?

– Á, nagydarab, kövér gyerek voltam. De szerettem bringázni. Máig bennem él egy meghatározó gyerekkori emlék. Tátralomnicon kirándultunk a szüleimmel, ködös, kellemetlen idő volt, s egyszer csak megjelent egy csapat kerékpáros, amint tekertek felfelé. Lenyűgözött. Különben is szerettem a Városligetben biciklizni, ezért jelentkeztem a Tipográfiába. Sokáig nem is volt különösebb tervem a kerékpározással, eljártam edzésekre és versenyekre a magam örömére. Tanzánia hozta meg a változást.

Ezzel a kerékpárral nyerte meg a Barátság-versenyeket, a Millenáris pedig hozzátartozik az életéhez
Fotó: Mirkó István

– Micsoda?

– Igen, Tanzánia. Apám fejlesztőmérnök volt az Ikarusnál, s két évet Tanzániában volt kiküldetésben. Ez egyfelől nekem azzal járt, hogy semmit sem éreztem a szocialista bezártságból, ugyanis ha mentünk vagy jöttünk, egy hetet eltöltöttünk valahol Európában, jellemzően Rómában. Mondhatom, ez igényemmé vált, s kerékpárosként később is járhattam a világot. Másfelől azt a két évet ma úgy jellemeznék, hogy aktív vakáció. Kedvemre kerékpároztam keresztül-kasul az országban, s bejártuk az ismert természeti szépségeket a Kilimandzsárótól a Ngorongoróig. S persze sokat búvárkodtam. Ettől hihetetlenül megnőtt a vitálkapacitásom. Már itthon stopperrel lemértem, három percet is kibírtam víz alatt.

– A profi kerékpározással sohasem kacérkodott?

– Akkor még nagyon szigorúak voltak a szabályok. Aki csak egy versenyen elindult, azt örökre kitiltották az amatőr versenyekről, így az olimpiáról is. Ezt persze én sem kockáztathattam meg. Több klasszissal, így például Olaf Ludwiggal, Abduzsaparovval, Cipollinivel és Jaskulával én is tekertem együtt. Felvettem velük a versenyt. A háromhetes körversenyeket valószínűleg akkor sem erőltettem volna, ha lett volna rá esélyem. Az időfutamot viszont nekem találták ki, s az egynapos, egyhetes versenyeken így is megálltam a helyem. S persze sokat mentem pályán. Aki megcsinálta az 1001 körös berlini versenyt a 171 méteres pályán, az mindent tudott kerékpározásból.

– Akkoriban a dopping még nem fenyegette a sportágat?

– Biztosan, de engem nem érintett. Azt ettem, amit adtak. Reggelire négy tükörtojás, banán, sportszelet, amivel kitekertem a világból. 1986-ban mégis megbüntettek. Megvonták a kalóriapénzünk, mert tésztát ettünk. Így osztoztunk a futballisták mexikói kudarcában.

– A mai versenyzők teljesítményét látva nem hitetlenkedik?

– Nem. Fejet hajtok előttük. Tudom, hogy népszerű Armstrongot ócsárolni, de véletlenül vagy csak tiltott szerekkel nem lehet hétszer Tour de France-ot nyerni. Az idei Girón is láttam eszméletlen dolgokat, Nibalit például, aki esőben, lejtmenetben néhány kilométer alatt lefaragott húsz másodperces hátrányt. Kissé álszent a doppingellenes harc, miközben a tévé tele van az olyan reklámokkal, hogy ezt vedd, azt kend magadra, s akkor jobban bírod, egészségesebb leszel. Különben sem a csúcsversenyzőkre veszélyes a dopping, akik mögött ott állnak a professzorok. Hanem az amatőrökre és azokra, akik képesség híján akarnak betörni a legjobbak közé.

– S az úgynevezett e-dopping, a motoros kerékpár mekkora veszély?

– Kipróbáltam, jó móka, de döntsük el, hogy kerékpározni vagy motorozni akarunk. Ettől függetlenül a feltalálója, Varjas Pista nagy koponya és nagy zsivány, én is ismerem.

– Egyre rangosabb a Tour de Hongrie, jövőre nálunk lesz a Giro rajtja. Beindulhat ettől Magyarországon a kerékpáros-őrület?

– Nincs más út, modern módszerekkel, a média segítségével kell növelni a kerékpározás népszerűségét. S olyan központokra lenne szükség, ahol a szülők is meglelik a maguk örömét, spinningezhetnek vagy görgőzhetnek, majd kulturáltan lefürödhetnek, szaunázhatnak, mialatt a gyerekük edzésen teker. Sajnos puhányak a mai gyerekek, és sok minden elvonja a figyelmüket. De aki keresi a kihívást, annak itt a helye. Én úgy tanultam régen, két igazán kemény sportág van: az ökölvívás és az országúti kerékpározás. Szerintem ez ma sincs másként.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.