Csütörtökön a Rossi-éra legpocsékabb mérkőzését játszotta a magyar labdarúgó-válogatott. Nem tőlünk származik a minősítés, hanem magától a szövetségi kapitánytól, és nem áll szándékunkban vitatkozni vele. Egy büdös szót sem szólhattunk volna, ha egy hatost kapunk a Poljud Stadionban a horvátoktól, akik még egy tizenegyest is elszórakoztak meglehetősen megalázó módon. (Perisic a suta, bal lábával rúgta a büntetőt, Gulácsi így védhetett.) A világháló tele van gyalázkodó kommentekkel, és ha elvonatkoztatunk a nyomdafestéket nem tűrő hangnemtől, akkor oda lyukadunk ki, hogy nehéz lenne alulértékelni válogatottunk teljesítményét.
Nincs olyan negatív jelző, amely ne lenne dicsérő a csütörtöki produktumra.
És mégis: egyáltalán nem tűnik a valóságtól elrugaszkodottnak egy olyan forgatókönyv, amelynek megvalósulása esetén Magyarország továbbjutna az E csoportból.
Ennek megértéséhez – túl egy röpke matekozáson – elegendő visszanyúlni Sepp Herberger, az 1954-es világbajnok nyugatnémet válogatott zseniális szövetségi kapitánya örökérvényű bon mot-jához.
Nach dem Spiel ist vor dem Spiel.
A mérkőzés után valójában mérkőzés előtt. Vagy szabad fordításban: mindig van egy következő, egy új meccs. A legmélyebb gödörből is van felfelé vezető út.
És ennek a Herberger-aranyköpésnek éppen Herberger pályafutása a bizonyítéka.
1954. június 20-án Baselben, a St. Jakob Stadionban világbajnoki csoportmérkőzésen a magyar Aranycsapat 8:3-ra legázolta az NSZK-t. A nyugatnémet sajtó a földbe döngölte Herberger együttesét. A Die Welt korabeli összegzése: „Sohasem aláztak még meg ennyire egy nemzeti válogatottat. A St. Jakob Stadion 60 000 nézőjének legalább a fele német volt; őket egyszerűen becsapta, átverte, elárulta a csapatunk.”
Herberger azonban nem tört össze, kicserélte fél csapatát, elmenetelt a döntőig, és ott, két héttel később, 0:2-ről felállva 3:2-re legyőzte a legyőzhetetlennek tartott Magyarországot.
A legszörnyűbb vereség után is van egy új meccs. Esetünkben az azeriek elleni, amit ma kutyakötelessége megnyerni válogatottunknak, ahogy Sallai Roland is fogalmazott. Két körülmény is erősítheti labdarúgóink harci kedvét. Szoboszlai Dominik és Baráth Botond újra csatasorba állítható. Előbbi felépült különös, egy meccsre szóló sérüléséből, utóbbi eltiltása lejárt. Jól tudom, a Sporting Kansas City védője nem egy Van Dijk, még csak nem is egy Cannavaro, de ha Rossi berakja Willi Orban mellé, a középen sokadszor csődöt mondó Kádárt pedig kiteszi balbekkbe, stabilabb lehet a védelmünk.
