Lelkesítés gyanánt

Csütörtökön a Rossi-éra legpocsékabb mérkőzését játszotta a magyar labdarúgó-válogatott. Nem tőlünk származik a minősítés, hanem magától a szövetségi kapitánytól.

Nincs mit szépíteni, csúnyán elbuktunk Splitben Fotó: Nemzeti Sport/Török Attila

Csütörtökön a Rossi-éra legpocsékabb mérkőzését játszotta a magyar labdarúgó-válogatott. Nem tőlünk származik a minősítés, hanem magától a szövetségi kapitánytól, és nem áll szándékunkban vitatkozni vele. Egy büdös szót sem szólhattunk volna, ha egy hatost kapunk a Poljud Stadionban a horvátoktól, akik még egy tizenegyest is elszórakoztak meglehetősen megalázó módon. (Perisic a suta, bal lábával rúgta a büntetőt, Gulácsi így védhetett.) A világháló tele van gyalázkodó kommentekkel, és ha elvonatkoztatunk a nyomdafestéket nem tűrő hangnemtől, akkor oda lyukadunk ki, hogy nehéz lenne alulértékelni válogatottunk teljesítményét.

Nincs olyan negatív jelző, amely ne lenne dicsérő a csütörtöki produktumra.

És mégis: egyáltalán nem tűnik a valóságtól elrugaszkodottnak egy olyan forgatókönyv, amelynek megvalósulása esetén Magyarország továbbjutna az E csoportból.

Ennek megértéséhez – túl egy röpke matekozáson – elegendő visszanyúlni Sepp Herberger, az 1954-es világbajnok nyugatnémet válogatott zseniális szövetségi kapitánya örökérvényű bon mot-jához.

Nach dem Spiel ist vor dem Spiel.

A mérkőzés után valójában mérkőzés előtt. Vagy szabad fordításban: mindig van egy következő, egy új meccs. A legmélyebb gödörből is van felfelé vezető út.

És ennek a Herberger-aranyköpésnek éppen Herberger pályafutása a bizonyítéka.

1954. június 20-án Baselben, a St. Jakob Stadionban világbajnoki csoportmérkőzésen a magyar Aranycsapat 8:3-ra legázolta az NSZK-t. A nyugatnémet sajtó a földbe döngölte Herberger együttesét. A Die Welt korabeli összegzése: „Sohasem aláztak még meg ennyire egy nemzeti válogatottat. A St. Jakob Stadion 60 000 nézőjének legalább a fele német volt; őket egyszerűen becsapta, átverte, elárulta a csapatunk.”

Herberger azonban nem tört össze, kicserélte fél csapatát, elmenetelt a döntőig, és ott, két héttel később, 0:2-ről felállva 3:2-re legyőzte a legyőzhetetlennek tartott Magyarországot.

A legszörnyűbb vereség után is van egy új meccs. Esetünkben az azeriek elleni, amit ma kutyakötelessége megnyerni válogatottunknak, ahogy Sallai Roland is fogalmazott. Két körülmény is erősítheti labdarúgóink harci kedvét. Szoboszlai Dominik és Baráth Botond újra csatasorba állítható. Előbbi felépült különös, egy meccsre szóló sérüléséből, utóbbi eltiltása lejárt. Jól tudom, a Sporting Kansas City védője nem egy Van Dijk, még csak nem is egy Cannavaro, de ha Rossi berakja Willi Orban mellé, a középen sokadszor csődöt mondó Kádárt pedig kiteszi balbekkbe, stabilabb lehet a védelmünk.

A salzburgi tini játékra jelentkezésével pedig két legyet üt egy csapásra a kapitány: helyreáll az eddig biztatóan muzsikáló, kreatív Sallai, Szoboszlai balszárny, plusz lesz olyan szabadrúgáslövőnk, aki – ha egyáltalán kapunk 30 méternél közelebbi lehetőséget – sebészi pontossággal tekeri a jobb felsőbe a labdát. Ne áltassuk magunkat: a rögzített játékhelyzet az egyetlen esélyünk, olyan akcióra, amilyenből Sallai lőtt kapásgólt tizenhárom hónapja a görögöknek, minden szökőévben egyszer képes a csapat, és az erre a négy évre jutó kvótánkat már kimerítettük.

A többi poszt adott. A továbbra is sérült Nagy Ádám, Pátkai, valamint a kiállított Kleinheisler távollétében előtérbe kerül Kovács István játéka. Rossi szereti a kis Kokót, aki Sallai, Szoboszlai és talán Dzsudzsák mellett kevés futballozni tudó játékosunk egyike, s Azerbajdzsán ellen elsősorban építőkre, nem rombolókra lesz szükségünk.

Mit szólnak egy ilyen kezdő tizenegyhez? Gulácsi – Lovrencsics, Baráth, Orbán, Kádár – Vida Máté – Dzsudzsák, Kovács István, Szoboszlai, Sallai – Szalai. Jó, jó, nem az Aranycsapat – ha már Herberger szóba került -, de a ma esti ellenfél sem Németország.

És ez a lényeg. Horvátország – ahogy csütörtökön Splitben futballozott – a földkerekség egyik legerősebb válogatottja. Az azeriek ellen jóval könnyebb dolgunk lesz, főleg, ha eltekintünk az ilyenkor kötelező kapitányi porhintéstől. („Manapság már nincs könnyű ellenfél”, meg hogy „tisztelni kell Azerbajdzsánt, gondoljunk csak a horvátok elleni 1-1-re”.) Sőt, még Cardiffban, Wales ellen, november 19-én is. Nincs más dolgunk, „csak” behúzni ezt a két mérkőzést.

Ja, és egy apróság: november 16-án drukkolni, hogy Hamsíkék ne verjék meg Fiuméban a horvátokat.

Mert ha megverik, akkor az egész fenti okoskodásomat kéretik bedobni a szemétkosárba.