Valahogy mindig elcsúsztak

Tóth András a pályán maga volt a megtestesült elegancia — nota bene, azon kívül is, ahogy balatonboglári nyaralója kertjében kávéval és üdítővel kínálja az újságírót és a fotográfust az őszi verőfényben. Az Újpesti Dózsa 17-szeres válogatott középpályásának bal lábától másfél évtizeden át rettegtek a kapusok, tizenegyest — érvényesen — egyetlenegyet sem hibázott, szabadrúgásai fél gólt jelentettek; lila mezben a 303 bajnoki mérkőzésen szerzett 67 gól önmagáért beszél. Mint ahogy a hét bajnoki cím, a törzstagság minden idők egyik legfantasztikusabb magyar klubcsapatában, a hetvenes évek Újpesti Dózsájában.

Lila a labda, lila a melegítő; aki egyszer újpesti volt, mindörökre az marad Fotó: Mirkó István

– Azt mondják, nem hibázott el egyetlen büntetőt sem. Igaz ez?

– Egyet igen, de az nem ért. Tudniillik Rapp Imrének, a Pécs kapusának a lécre rúgtam a tizenegyest, de aztán félidőben a bíró lefújta a meccset, mert elromlott a világítás, és másnap újra kellett játszani az első perctől kezdve. És így a kivédett büntetőm nem számított, az ismétlést simán megnyertük.

– Azt mondhatjuk, hogy a legnagyobb élménye a pályafutásában a ’76-os 8-3 volt a Fradi ellen?

– Ha az NB I-es meccseimet nézzük, akkor feltétlenül. No de annak a mérkőzésnek különös előzménye volt!

– Azt hittem, arról a 8-3-ról már mindent elmeséltek!

– Mindent azért még nem. Tudja, Várhidi Pál és Dalnoki Jenő, a két edző, országos cimborák voltak, összejártak kisfröccsözni az Ipoly presszóba, és folyton zrikálták egymást. Egyszer Jenő bácsi odaküldött Pali bácsihoz egy szerencsétlen srácot, aki születésétől fogva húzta a lábát, azzal, hogy hallom, Pali, jobbszélsőt kerestek… Na mindegy, ez kicsit morbid volt, de a 8-3 előtt is találkoztak az Ipolyban, és Várhidi azt mondta Dalnokinak, hogy elég volt ezekből az unalmas 0-0-kból meg 1-1-ekből, játsszunk már egy látványos meccset, hadd szórakozzon a közönség és a sajtó is! Dalnoki hitte is meg nem is, Pali bá viszont a taktikai értekezleten azt mondta nekünk: „Ide figyeljetek, ma három védővel, két fedezettel és öt csatárral állunk fel, mint régen, és nekik megyünk!” És úgy is történt.

Lila a labda, lila a melegítő; aki egyszer újpesti volt, mindörökre az marad
Fotó: Mirkó István

Papíron ugyan három középpályással kezdtünk, de valójában a Fazekas, Nagy, Törőcsik, Tóth, Fekete ötös fogat rohamozta Hajdú kapuját. Dalnokiék ledöbbentek, de gyorsan reagált a Fradi, 3-3-ig mindig egyenlített, 4-3 után Magyar Pistának volt egy üres kapus gólhelyzete, azt kihagyta, és onnantól Fazék kitömte őket. Egyébként abban az évben a Fradi lett a bajnok, és a 8-3 előtt is meg akartak félemlíteni minket, nagyképűek voltak a bemelegítésnél, a Népstadion szoborkertjében a Nyíl és az Ebedli Zoli a nyakán meg a vállán trükközött a labdával. Aztán rúgtunk nekik egy nyolcast, és a meccs után Bene Feri, aki sérült volt és pontosan emiatt játszhatott Törő, szóval Bene Feri odasomfordált Nyilasihoz és érdeklődött nála: „Te, Nyíl, megmutatnád, hogy is kell csinálni azt a trükköt?”

– Rosszul emlékszem, hogy három év múlva viszont kaptak egy hetest a Fraditól?

– Valami rémlik, de csak nagyon halványan.

– Melyik volt Fazekas legszebb gólja az öt közül azon a 8-3-as meccsen?

– A hetedik, de azt nem ő rúgta, hanem Törőcsik. Tizenöt méterről átemelte a kint álló Hajdú fölött. Törőnek mindegy volt, hogy Hajdú vagy Iribar, a világ akkori legjobb kapusa, bárkivel megcsinálta ezt a mutatványt.

– Iribarral mikor?

– 1977 októberében, UEFA-kupa mérkőzésen, csak ekkor előzőleg három védőt is kicselezett. Jellemző az akkori futballsajtó ingerküszöbére, hogy Törő káprázatos játéka után a Népsport csak annyit írt, hogy Törőcsiket nehezen tartották. Vagy amiről kevesebbet beszélnek, egy héttel korábban, a svédek ellen 3-0-ra megnyert barátságos válogatott meccsen Hagbergnek is alábökős gólt rúgott. Manapság mindenki Messi emeléseiről áradozik, de Törőnél ez mindennapos dolog volt.

– Iribart és a Bilbaót említette, ellenük egy év alatt kétszer is kiestek az UEFA-kupából. Miért nem voltak sikeresebbek nemzetközi szinten?

– Nem volt szerencsénk. A legnagyobb lehetőséget 1973 márciusában puskáztuk el, amikor a Juventusszal a négy közé jutásért játszottuk a visszavágót a BEK-ben a Megyeri úton a kinti 0-0 után, harmincezer néző előtt. Már az első percben vezettünk, Bene Feri rúgta az én indításomból, majd még az első negyedóra végén szöglet után rúgtam egy akkora gólt Zoffnak jobbal, hogy a két kapufa találkozásától vágódott be. De Altafini szépített, és amikor mentünk be szünetben az öltözőbe, Kovács Imre bácsi, az edzőnk azt mondta Pető Gabinak, a gyúrónknak: „Gabikám, ez a meccs már elment.” Pedig még 2-1-re vezettünk, de az öreg megérezte. És Anastasi ki is egyenlített, pedig Kolár Bandi kivághatta volna szögletre a labdát, de ő le akarta venni, elpattant, és Anastasi befejelte. Vagy amikor a Bayern Münchennel BEK-elődöntőt játszottunk, és az első meccsen Miska (Szentmihályi Antal – a szerk.) Torstensson elé ejtette a labdát. Soha nem volt szerencsénk, valahogy mindig elcsúsztunk, de még szerencse sem kellett volna, csak annyi, hogy Páncsicsot leigazoljuk a védelembe Európa legjobb csatársora mögé. Miki már két hete nálunk edzett, amikor az MLSZ közbeszólt.

– Ki volt a legnagyobb játékos, akivel együtt futballozott?

– Göröcs Titi, ő volt a példaképem. Három generációval is együtt játszhattam, óriási szerencsém volt. A hatvanas évek végén Solymosi Pixivel, Szini Jóskával, aztán Noskó Ernővel, Göröccsel, Benével, Zámbó Sanyival, Törőcsikkel, majd a végén Kardos Jóskával. De mind közül Titi volt a legnagyobb.

– Ott lesz szombat este a Groupama Arénában a derbin?

– Ha a Megyeri úton lenne, feltétlenül, de a Fradi-pályára nem megyek el. Majd megnézem a tévében. Szerintem, ha úgy játszunk, ahogy a Videoton ellen – nekem már nem jön a számra a Mol Fehérvár FC –, akkor minimum egy döntetlenre jók lehetünk. De csak akkor.