Tarpa – kapu Kárpátaljára

Tarpa, a Sándor István Sportakadémia az a köldökzsinór, amely az embertelen körülmények között vegetáló kárpátaljai futballszerető ifjúságot – legyen az magyar vagy ukrán anyanyelvű – Európához, a világhoz köti, talán az sem túlzás, hogy életben tartja. Esze Tamás szülőfalujában a megszállott polgármester, Szécsi Szabolcs – olyan nagynevű futballszakemberek, mint a névadó Sándor István és az egykori szövetségi kapitány, mesteredző, Csank János hathatós segítségével – menedzseli a sportágat a futball keretein messze túlnövő vízióval.

Csank János kézfogásának értéke van a határ túloldaláról érkezett srácok körében Fotó: Mirkó István

Vásárosnamény központjában egy kerékpáros hölgy igazít útba: – Átkelnek a Tiszán, a körforgalomnál jobbra térnek, és onnantól már nem is tudják eltéveszteni, Tarpáig le se menjenek az útról! – mondja. Ez már Bereg a javából, a maga diftongusokkal ékesített, varázslatos tájszólásával, amit száz éve az ukrán–magyar – akkor még csehszlovák–magyar – határ sem tudott kettévágni.

Budapesttől Tarpa ugyan 306 kilométer, de amikor beérünk a takaros, jobbára reformátusok lakta nagyközségbe, szemet szúr a nyugati határszéllel vetekedő tisztaság. Itt egy Rákóczi-lovas­szobor, amott Esze Tamás fehér márványba faragott alakja, a községháza pedig egy ötvenezres városnak is becsületére válna. – Itthon van-e a polgármester úr? – kérdezzük a bejáratnál ácsorgó atyafit, aki beljebb tessékel: – Már várja magukat.

Szécsi Szabolcs kilenc éve vezeti Tarpát, de bennünket nem polgármesteri, sokkal inkább sportszervezői tevékenysége érdekel: a Sándor István Sportakadémia regényes története.

– 2010-ig kell visszamennünk az időben, amikor politikai pályára adtam a fejem – mondja elgondolkozva. – Ha már elindul a választáson az ember, akkor az is megfordul a fejében, hogy akár nyerhet is. Ezért összeállítottam egy programot, amelynek egyik lába az akkoriban mindössze 130 gyermeket oktató, erősen kivéreztetett, önkormányzati fenntartású általános iskola felvirágoztatása volt. Tizennégy fős osztályokkal kínlódtak a pedagógusok, elhatároztam, ez így nem mehet tovább. Az a település, amelyiknek nincs iskolája, előbb-utóbb lekerül a térképről. Főleg egy olyan régióban, ahol a kétezres évekig csak két út kínálkozott az emberek előtt: az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan. A programom másik eleme az akkoriban 33 százalékos tarpai munkanélküliség felszámolása volt.

Az oktatás felvirágoztatása és a munkanélküliség felszámolása minden tisztességes politikus programjában kötelező elem – más kérdés, hogy az elképzelések sokszor meg is rekednek a program szintjén –, no de hogy került a csizma, azaz a futball az asztalra?

– Két nappal a megválasztásom után kocsiba ültem, és elmentem Felcsútra, a Puskás Akadémiára. Elmondtam az akkori szakmai vezetőknek, Gellei Imrének és ifjabb Albert Flóriánnak, hogy szeretnék létrehozni Tarpán egy labdarúgóosztályt. Nem nagyon értették a helyzetet, hogy félig-meddig gumicsizmában odament a világ végéről egy ember, és partnert keresett egy labdarúgóosztály beindításához. Ahonnan, elképzelésem szerint, majd a tehetségeket a Puskás Akadémiához irányítjuk, hiszen jól tudtam, hogy kell egy csalétek a gyerekeknek, mert különben nem jönnek a fociosztályba. Decemberig nem történt semmi, így aztán január közepén megkerestem Papp Lászlót, Debrecen akkori alpolgármesterét, jelenlegi polgármesterét, akivel annak idején négy évig együtt jártunk Mátészalkára az Esze Tamás Gimnáziumba. Ő zseniálisnak tartotta az ötletemet, azonnal együttműködési szerződést ajánlott a DVSC-vel. Pár nap múlva Szima Gábor elnök úrral meg is kötöttük a szerződést, 2011 szeptemberében pedig elindítottuk az első fociosztályt, huszonkét ötödikessel.

Csank János kézfogásának értéke van a határ túloldaláról érkezett srácok körében
Fotó: Mirkó István

A toborzás döcögött, a környező településekről csak tíz gyerek jelentkezett, ezért Szécsiék átlépték a határt. Erős csapattal utaztak Kárpátaljára, Herczeg András, Sándor Tamás, Szatmári Csaba, a Loki legendái segítettek. A beregdédai toborzóra kilencvenhárom magyar gyerek jött el. Tizenkettőt választottak ki, így alakult meg az első évfolyam.

– Itt jött az első probléma. Én úgy képzeltem, reggel a szülők áthozzák Dédáról a csemetéket, akik majd délután szépen hazamennek. Csakhogy a szülők azt mondták, ugye nem képzelem, hogy a srácok reggelente ott ácsorognak a kisbuszra várva a mínusz tíz fokos fagyban. Erre kinéztem a polgármesteri hivatal ablakán, láttam a barátom panzióját, és blöfföltem egyet: „Rendben, itt fognak lakni hétfőtől péntekig!” Behívtam Ficze Tamás barátomat, és közöltem vele, itt van ez a tizenkét gyerek, beköltöznek a panziódba. És ez a drága ember nem azt kérdezte, ki fogja fizetni a gázt, a villanyt, az étkezést, csak igent mondott.

Ezen a ponton Szécsi szeme megtelik könnyel, mi pedig zavarunkban a padlót nézzük. A gyerekek azóta is externátusban laknak, nem kollégiumban, családokhoz kiszervezve, ma már kormányzati finanszírozással. És az sem mellékes, hogy a fociosztály beindításának járulékos haszna is van. Amikor Szécsit megválasztották, az elnéptelenedő Tarpán kétezren laktak, ma 2732 lakosa van a községnek. Sokan átköltöztek a határ túlsó oldaláról a gyerekük után. A valaha 33 százalékos munkanélküliség hétszázalékosra csökkent. Ma már 183 gyerek jár a fociosztályokba, az általános iskolában 257-en tanulnak a kilenc évvel ezelőtti 128-cal szemben. Plusz hatvan fővel elindítottak egy középiskolát, hiszen a kezdeti ötödikesek időközben befejezték az általánost. Nem mindenkiből lesz futballista, ezeknek a kárpátaljai srácoknak a továbbiakban munkát is szeretnének adni.

Az asztalunknál ott ül Sándor István, a május 24-e óta a nevét viselő tarpai sportakadémia „keresztapja” és Csank János mesteredző, a Tarpa SC szaktanácsadója. Szécsiék úgy gondolták, ha már egyszer a 183 fociosztályos gyerekből 180 kárpátaljai, akkor egy ottani legenda adja a nevét az intézménynek, így került a képbe az 1944-ben Magyarországon született, veterán csepei szakember – a mai határtól tíz kilométerre fekvő Csepe 75 éve hazánkhoz tartozott –, a Nyíregyháza, majd a Stadler FC, utóbb a Karcagi SE egykori legendás edzője, aki 1986-ban a mexikói világbajnokságon Valerij Lobanovszkij egyik segítőjeként és tanítványaként a szovjet válogatott irapuatói stábjában is dolgozott, a közelmúltban pedig a sepsiszentgyörgyi Sepsi OSK-t segítette tanácsaival.

– Pista bácsi akkor volt a Nyíregyháza edzője, amikor én a megyeszékhelyre jártam főiskolára, nekem azóta ő a példaképem. Nála nincs pardon, csak az elvégzett munkában hisz – említi Szécsi. – Ahogy Csank János is, nem véletlenül tudunk együtt dolgozni.

Csank a bajuszát rágcsálva idézi fel a négy évvel ezelőtti egymásra találás körülményeit.

– Kaptam egy telefont Szécsi úrtól, kocsiba ültem, és már a megérkezésem biztató volt. Este érkeztem, és égtek a lámpák a futballpályán, a gyerekek éppen edzettek. Mondom magamban, jó helyen járok! Vannak itt tehetségek, az évek során innen került Debrecenbe az alsókerepeci születésű Kusnyír Erik vagy az ungvári Bidzilya Anton Békéscsabára, aki egy kukkot sem tudott magyarul, aztán később már Petőfi-verseket elemzett a suliban. Manapság hetven kárpátaljai srác futballozik különböző szintű magyarországi csapatoknál, akik a tarpai fociosztályokból kerültek ki. Mindegyikük elsajátította a magyar nyelvet, ha már eleve nem magyar volt.

Az utolsó mondatok már kint a füves futballpályán hangzanak el – a finanszírozás a taóból, továbbá kormányzati támogatásból áll össze, évi mintegy százmillió az állami apanázs, 45-50 millió a tao –, a gyepen tíz-tizenkét éves kölykök rúgják a bőrt. Az egyikük rákiabál a társára: „Davaj, gyerünk!” Kétnyelvű a kommunikáció, az öltözőben Csank lejattol a pihegő gyerkőcökkel, mindegyikhez van egy jó szava, természetesen magyarul, látszik rajtuk, hogy megértik, és elolvadnak a gyönyörűségtől a legendás mester jelenlétében.

A futball nem ismeri nyelvi határokat.

Itt hős, ott hazaáruló

Sándor István harminc éve cseppent bele a magyarországi futballba, amikor Nyíregyházára hívták edzőnek. – Az NB II tizenhat csapatos Keleti csoportjában a tizennegyedik helyen állt a csapat. Amikor Debrecenbe utaztunk a DMTE elleni meccsre, látom ám, hogy egy láda sört meg néhány palack vörös- és fehérbort pakolnak fel a buszra. Hát ez mi? Azt mondják, náluk ezt így szokás. Nem szóltam egy szót sem, de az őszi záróbanketten bejelentettem, hogy január 3-án kezdjük a felkészülést, és ez így nem mehet tovább! Hát így indult a magyarországi karrierem. A tarpai történet pedig úgy kezdődött, hogy Szécsi Szabi 2014 karácsonyán eljött hozzánk Csepére, és rábeszélt, készítsem fel a kárpátaljai válogatottat a Kárpát-medencei bajnokságra. Innen az ismeretség. Tarpára idén tavasszal kerültem, de ha tudom, hogy rólam nevezik el az akadémiát, biztosan nem vállalom el. A hátam mögött csináltak belőlem névadót, de örül a szívem, amikor látom ezt a sok gyereket, akik jó kezekben vannak – érzékenyül el a névadó, aki nem győzi hangsúlyozni, az óriási szegénységben élő kárpátaljai családok mennyire hálásak, hogy a gyermekeik Tarpán a Kánaánban élnek, tanulnak és futballoznak. Sándor István pedig, „másodállásban” a kárpátaljai válogatott szövetségi kapitányaként, tavaly Londonban megnyerte az Állam Nélküli Népek Labdarúgó-szövetségének világbajnokságát. A jutalma? Azóta a családjával együtt be sem teheti a lábát Ukrajnába, mert hazaárulóként azonnal letartóztatnák. Másfél éve nem látta Csepét, a szülőfaluját.