Csupán maradtunk a helyünkön

Siker és kudarc, öröm és bánat, büszkeség és szégyen – mindez előfordult a magyar válogatott életében az idén. Csupán egy hiányzott: az igazi előrelépés. Amikor azt hihettük, hogy nyílhat esély komoly eredményre, mindig jött egy mérkőzés, amely mindent porrá zúzott, és mint oly sokszor, maradtak a tanulságok. Elsősorban az, hogy jó futballt csak jó futballistákkal lehet produkálni.

A szurkolók és a nemzeti csapat között a vereségek idején is jó volt a kapcsolat Fotó: Mirkó István

Ez a találkozó és ez a néhány másodperc mindent el is mondott a válogatott 2019-es évéről, amely nagy nekibuzdulással kezdődött. Marco Rossi a következőket nyilatkozta március 20-án a nyitány, a szlovákiai mérkőzés előtt: „Sokan kevés esélyt adnak nekünk a holnapi mérkőzésen, de a futballban éppen az a szép, hogy nem mindig a papírforma érvényesül a pályán. Szeptemberben kezdtük el a közös munkát a válogatottal, és az első meccstől a legutóbbi mérkőzésig eltelt rövid idő alatt komoly fejlődésen mentünk keresztül. Szeretnénk folytatni ezt az utat, és meccsről meccsre egyre jobbnak lenni. A saját eddigi pályafutásom legfontosabb összecsapása áll előttünk. Ez lesz az első meccs a nyolc mérkőzésből álló sorozatban, amely arról dönt, hogy ki lehet ott a 2020-as Európa-bajnokságon. Mindenki tudja, mennyire fontos a jó nyitány egy hosszú sorozatban, ha a következő három mérkőzésből csak egyet nyerhetnék meg, akkor nem kérdés, hogy a holnapit választanám.”

A szurkolók és a nemzeti csapat között a vereségek idején is jó volt a kapcsolat
Fotó: Mirkó István

Nem nyertük meg, kikaptunk 2-0-ra, ám a kapitány azt mondta, több önbizalommal és kevesebb hibával többre mehettünk volna. Sok idő nem maradt a sopánkodásra, hiszen három nappal később a világbajnoki ezüstérmes horvátok jöttek a Groupama Arénába. A papírforma ezúttal sem magyar sikert ígért, ám a kissé kényelmes vendégek hiába szereztek vezetést, Szalai Ádám még a szünet előtt egyenlített, Pátkai Máté pedig később a győzelmet jelentő gólt is megszerezte – ez olyan siker volt, amire felfigyeltek mindenütt, ahol népszerű a futball, azaz szerte a világban. „Ez edzői pályafutásom legnagyobb győzelme” – nyilatkozta büszkén Marco Rossi, hozzátéve, hogy ez a három pont akkor lesz igazán értékes, ha a csapat június 8-án Azerbajdzsánban mellétesz még hármat, és ez az óhaja teljesült is. Sima, 3-1-es győzelem volt, több szót nem is érdemel ez a találkozó.

Különösen úgy, hogy június 11-én a világ élvonalába tartozó walesi válogatott következett Budapesten, és könnyen ki lehetett számolni, egy újabb siker karnyújtásnyira hozná az Eb-részvételt. És meglett az újabb siker is, ezúttal is Pátkai Máté szerezte a győztes gólt. Ez az 1-0 azt jelentette, szeptemberben le kell győzni a szlovákokat, és nyitva az út az Európa-bajnokság felé. Az egész ország szeptember 9-ét, ezt a kulcsmérkőzést várta, amelyen aztán az eredmény 2-1 lett, sajnos nem ide. A csalódottság dühöt szült, különösen a játékvezetőre zúdult belőle bőven, mert az ellenfél első gólját les előzte meg, ám aki józanul tudta nézni azt, ami a pályán történt, elismerte, hogy a szlovákok jobbak voltak, más szintet képviseltek, és nagy szerencse kellett volna a pontmentéshez is. És amikor a kapitányt úgy kellett elrángatni a játékvezető közeléből, aligha gondolta volna, hogy egy hónappal később áldani fogja egy másik játékvezető rossz szemét és kapitális hibáját…

A leglehangolóbb az volt, hogy az év első felében úgy látszódott, formálódik egy képességeiben behatárolt, ám egységével sikerekre képes csapat, a másodikban viszont ennek az ellenkezőjét tapasztalhatták a szurkolók. Ráadásul megvalósult egy igazi rémálom is. A kapitány azt mondta a szlovákoktól elszenvedett vereséget követően: „A reményt meg kell őrizni. Nincs minden elveszítve, még ha most mindent sötéten látok én is és a játékosok is. Valami különleges mutatványra lesz szükségünk Splitben és Cardiffban is, hogy elhozzuk a pontokat, ha van a labdarúgásnak istene, kötelessége valamit visszaadni nekünk.” Prófétai szavak: mint láttuk, a labdarúgás istene később többet adott vissza, mint amennyit elvett, Splitben pedig tényleg különleges mutatványt produkált a csapat, igaz, Marco Rossi biztosan nem arra gondolt, hogy nevetséges teljesítményt nyújtva, saját magunkat megalázva kapunk ki 3-0-ra. Úgy, hogy a második félidőre a horvátok teljesen lefékeztek, igaz, még így is rúghattak volna egy negyedik gólt, csak éppen Ante Rebic nagyképűen a gyengébbik, azaz a bal lábával lőtte el a tizenegyest, amelyet Gulácsi Péter hárítani tudott.

„Idejöttünk, és úgy játszottunk, mint a nyulak – fakadt ki Marco Rossi. – Öt-hat gyermeteg hibát követtek el a játékosok, ebből három gólt kaptunk. A sorozatos korai hibák pedig csak növelték a bizonytalanságot. Ez volt a legrosszabb meccsünk, amióta én vagyok a kapitány. Az ellenfél jobb, mint mi, de nem mindegy, hogyan kapunk ki.”

Ezután jött az elején említett, Azerbajdzsán elleni szerencsés győzelem, ráadásul a szerencse még tovább simogatta a magyar válogatottat, mert az eredmények úgy alakultak, hogy az említett utolsó, cardiffi selejtezőre nem fogyott el a remény, a csapat úgy léphetett pályára, hogy egy győzelem Eb-részvételt jelent a számára. Sajnos nem tudott élni a lehetőséggel, mi több, a pályán esélye sem nyílt rá, a házigazdák simán nyertek 2-0-ra.

A helyzet az, hogy a negyedik kalapból sorsoltak minket a selejtezőkre, a negyedik helyen végeztünk a csoportban, azaz a helyünkön vagyunk, de ennél azért többet reméltünk. Remény persze csaknem mindig van, kár, hogy nálunk nem a válogatott játéka élteti, hanem pont fordítva: a remény élteti a válogatottat. Most például úgy, hogy a Nemzetek Ligája helyezései és az Eb-selejtezők végeredményei alapján ott lehetünk a pótselejtezőben: március végén Bulgáriában, majd győzelem esetén itthon az Izland–Románia párharc nyertesével még játszhatunk az Európa-bajnoki részvételért, de becsapnánk magunkat, ha a kijutástól függetlenül nem látnánk ennek az évnek a tanulságait.

A sors szeszélye folytán a felnőttekkel csaknem egy időben két utánpótlás-válogatottunk is megmérkőzött Horvátországgal, és azok is bántóan simán kaptak ki, ami pontosan rámutat az igazi gondra: amíg az akadémiákba és a sportág egészébe öntött milliárdok ellenére nem sikerül kinevelni olyan szintű futballistákat, mint amilyenekkel mondjuk a horvátok folyamatosan előrukkolnak, csak átmeneti sikerekre lehetünk képesek. Lehetne hivatkozni Szoboszlai Dominikra, aki 18 évesen már alapembernek számít a BL-ben is remekül szerepelt Salzburgban vagy a lipcsei Willi Orbánra, de ők nem a magyar futball „termékei”. A többségre nagyon igaz Marco Rossi véleménye, amely szerint a nemzetközi szint elérése komoly kihívásokat jelent nekik, ugyanakkor a csapat ajtaján nem dörömbölnek olyan fiatalok, akik a képzettségük és a mentalitásuk alapján az előrelépés zálogai lehetnének.

Így pedig nekünk a jövőben is az marad, ami 2019-ben jutott: az esélyek folyamatos matekozása és az, hogy állandóan sorsdöntő meccsről megyünk sorsdöntő meccsekre.

CSAK A FRADISTÁK ÖRÜLHETTEK

A klubcsapataink is vegyes érzelmekkel tekinthetnek vissza 2019 nyarára: volt ok az örömre és sajnos a szégyenkezésre is. Nálunk a csoportkör elérése – különösen a Bajnokok Ligájában – többnyire inkább álom, de azért nem elérhetetlen. Egy évvel korábban a Mol Vidi jutott el oda az Európa-ligában, ezúttal a Ferencváros (képünkön) tette meg ugyanezt. A Bajnokok Ligája selejtezőjében kezdte meg az útját, s rögtön elsőre nehéz ellenfelet kapott: a bolgár Ludogorec papíron erősebb nála, a Fradi mégis kettős győzelemmel vette ezt az akadályt. A máltai Valetta következett, és a Ferencváros hazai pályán 3-1-re nyert, így idegenben a sovány 1-1 is továbbjutást jelentett. Ugyanennyi lett a végeredmény a BL-selejtezők 3. körében is az első meccsen, ám ezt Zágrábban, a Dinamóval szemben érte el az FTC, ami komoly fegyvertény volt, a csapat hívei vérszemet is kaptak tőle, ám a budapesti visszavágón a horvátok mindenkit kijózanítottak a 4-0-s győzelmükkel.

A Fradi így átcsúszott az Európa-ligába, amelynek a play offjában a cseppet sem félelmetes hírű litván FC Sudova került az útjába, és az ellenfél nem is okozott különösebb gondot, idegenben 0-0, itthon 4-2 volt a végeredmény, és ezzel két egymást követő évben léphetett fel magyar csapat a sorozat főtáblájára. A magyar bajnok ott a spanyol Espanyollal, a selejtezőben megismert Ludogoreccel és az orosz CSZKA Moszkvával került egy csoportba. Mondhatni, derekasan szerepelt, hiszen csak egyszer kapott ki, hazai pályán 3-0-ra a Ludogorectől, igaz, csak egyszer nyert, a CSZKA-t verte idegenben, a maradék négy mérkőzése döntetlennel végződött, és az utolsó körig volt esélye a továbbjutásra, ám mivel nem sikerült nyernie Bulgáriában, maradt a jó eredménynek számító, bár sokat nem érő harmadik hely.

Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt

Az El-ben kezdő Debrecent az albán Kukesivel, a Mol Fehérvárt a montenegrói Zetával, a Bp. Honvédot pedig a litván Zalgiris Vilniusszal hozta össze a sorsolás szeszélye. Az első kört mindhárman vették, a gondok a másodikban kezdődtek. A DVSC helyzete eleve reménytelen volt: eredetileg az AS Roma lett volna az ellenfele, ám az a Milan kizárása miatt előrelépett a BL-be, de a helyére kerülő Torino is nagy falat lenne bármelyik magyar együttesnek. A debreceniek legfeljebb a bevételnek örülhettek, az első meccsen idegenben 3-0-ra kaptak ki, a visszavágón a Nagyerdőben 4-1-re – legalább egy szépítő gólra futotta az erejükből. Kiesett a Mol Fehérvár is, ám a Lokival ellentétben nem egy nagy csapat, hanem a liechtensteini Vaduz búcsúztatta.

A magyar együttes házigazdaként csupán 1-0-ra nyert, de aligha akadt bárki is, aki elképzelte volna a kiesését – kivéve a vaduziakat, akik előbb a hosszabbítást, majd a 2-0-s győzelemmel járó továbbjutást harcolták ki. A Bp. Honvéd kiesése pedig botrányosra sikeredett, de legalább nem a kispestiek hibájából. A Craiova ellen mindkét találkozó 0-0-lal ért véget, a román városban zajló visszavágó hosszabbításának az utolsó percében megdobták a játékvezetőt egy hanggránáttal, aki elterült a földön. Hamar összeszedte magát, ám nem merte félbeszakítani a mérkőzést, a rendezők ugyanis erre az esetre hatalmas, erőszakba torkolló botrányt jósoltak. Végül tizenegyesrúgásokkal a románok mentek tovább, az UEFA pedig álszent módon ítélkezett. A nyilvánvaló erőszak ellenére jóváhagyta a végeredményt, bár a Craiova stadionját a következő három meccsre bezárták, még a Honvédot is megbüntették szurkolóinak állítólagos rasszizmusa miatt – miközben ők azt hallgathatták a román oldalról, hogy csak a halott magyar a jó magyar.