– Aranybánya a mostani időszak? Terebélyesedett az ügyfélköre a járvány óta?
– Kétségtelenül megnövekedett. Van, akinél a személyes problémák, a továbblépés, a tervezés került előtérbe, és olyan is volt, aki az otthoni edzés kérdéseivel jelentkezett. A Testnevelési Egyetem Pszichológia és Sportpszichológia Tanszéke koordinálja a megkereséseket; immár 118 végzett sportpszichológus közül válogathatnak a sportolók, akik mostanában kezdenek visszaszállingózni az edzésekre.
– Hamarosan újra kezdődnek az NB I-es labdarúgó-mérkőzések. Hogyan fogják feldolgozni a játékosok és a csapatok a nézők hiányát?
– Volt már ilyen, láttunk már zárt kapus meccseket. Erre mentálisan fel lehet készülni. Mindig az a lényeg, hogy mi magunk hogyan teremtjük meg a saját valóságunkat. Van, aki elképzeli, hogy tele van a lelátó, felidézi a régi emlékeket, és abba a hangulatba varázsolja magát. Itt nem csak arról van szó, hogy gondolj valami jóra, és aztán minden rendben lesz. A szervezet belső állapota változik meg. Aki viszont csak a rideg valóságot képes befogadni, és nem tud belehelyezkedni egy másik hangulatba, az csak az üres stadiont fogja érzékelni. Ki kell zárni a külvilágot: csak én vagyok és a feladat. A bajnokok önzők, mert ők „keresztülgázolnak” mindenkin, csak azt csinálják, ami nekik jó. Mentális szempontból ezt a keménységet kell mindenkinek átvinnie a gyakorlatba, azaz csak azt kell beengednie a saját terébe, ami neki jó. Ez tanulható, csakúgy, mint az alkalmazkodás és a gyors váltás képessége.
– Egyre türelmetlenebbek a labdarúgók. Némelyikük alig hogy elkezdett edzeni, máris megsérült.
– A futballisták örülnek, hogy újra edzhetnek. A lemaradást gyorsan akarják behozni, a sürgetettség hozhat sérülést vagy bármilyen más károsodást.
– A járvány kitörése óta milyen kérdéssel fordultak önhöz az edzők és a sportvezetők?
– A tervezés, az újrakezdés a leggyakoribb problémakör, és persze az, hogyan lehet fenntartani a motivációt a sportolóknál a járvány idején. Ők elsősorban az elbizonytalanodás miatt kérnek segítséget, hiszen nem tudják, hogyan és mikor folytatódhat a sportélet, s ez kihat a felkészülés megtervezésére és a motivációs problémákra egyaránt. A legnagyobb gond az, hogy nem ismerjük a járvány pontos forgatókönyvét. Az árvízhelyzetre úgy, ahogy fel lehetett készülni, de a vörösiszap-katasztrófára nem, és ugyanígy vagyunk sajnos a koronavírussal is. Még azt sem lehet tudni, legfeljebb sejteni, hogy visszatér-e a járvány, lesz-e második hullám. Ez egzisztenciális bizonytalanságot hoz magával, ami nagyjából azt jelenti, hogy aki a sportból él, az mostantól akár el is veszítheti a munkáját. Az edzők nem feltétlenül lesznek kapósak a munkaerőpiacon, ha az élet megköveteli tőlük, hogy váltsanak. Sajnos olyan kollégáról is tudok, nem is egyről, akinek a járvány kitörését követő napokban megszüntették a munkaviszonyát, mert a klub ilyen „luxusszolgáltatásokra”, mint a sportpszichológia, nem költ a jelenlegi helyzetben.
