Feleségemmel évekkel ezelőtt részt vettünk egy közepesen unalmas protokollbulin, ahol ő és Panni elkülönülten ücsörögtek, talán épp a pillanatra várva, hogy távozhassanak. Ő ekkor már háromszoros olimpiai bajnok volt, az olasz Pro Reccóban a játékos-pályafutása vége felé járt. Megközelíthetetlen ikon, akit távolról szokás csodálni. Nekem meg van egy olyan tulajdonságom, hogy pillanatokon belül át tudok menni gyermeteg, überciki rajongóba, amitől a feleségem egyébként falra mászik. »Tibor, ne haragudj, hogy megszólítalak, de az unokaöcsém pólózik, és szívesen meglepném a sapkáddal. Itt a névjegyem.« Középbeosztású bankos voltam éppen, ergo senki. »Tedd már meg, hogy rám csörögsz, ha itthon vagy, szívesen érte mennék. Köszi.« Valódi kényelmetlen, idióta kérés. Benedek szerényen rám mosolyog, kártya zakóba eltesz. Százból 99 esetben legközelebb a patyolatban kerül elő, majd egyenesen a kukában landol. Benedek volt az az egy. Fél év elteltével, egy szintén esős nyári napon csörög a telefonom: »Halló, Benedek Tibor vagyok. Itt edzőtáborozunk a Reccóval és elhoztam a sapkát. A Korona szálló recepcióján átveheted. Add át üdvözletem az unokaöcsédnek«” – osztotta meg a Nemzeti Sport a történetet.
