Kósz Zoltán a 2000-es sydneyi olimpián aranyérmes csapattársa volt Benedek Tibornak.
– Az ember lassan abba a korba ér, hogy az edzői, mentorai közül egyre többen távoznak el az élők sorából. Már ezzel is nehéz megbarátkozni, ha egyáltalán lehetséges, de az egyenesen feldogozhatatlan, hogy egy velünk egyidős játékostárs hal meg. Akivel ráadásul rengeteg időt töltöttem el, és azt a sok időt nagyon intenzíven töltöttük el. Az első közös világversenyünk az 1991-es athéni Európa-bajnokság volt, az utolsó pedig a 2001-es fukuokai világbajnokság. Klubszinten végig egymás ellen játszottunk, ő az UTE-ben, én a Vasasban. Nem emlékszem olyan meccsre, hogy Tibor ne játszott volna, de mindig azt vártuk, hogy egyszer már végre ne játsszon, mert akkor megnőnek az esélyeink. Milyen volt játékosnak? Amilyen embernek! Roppant koncentrált, és nemcsak az eszét, hanem a szívét is beletette.
Egy jellemző esetet idézett fel a remek kapus – manapság az OSC ob I-es csapatának másodedzője – a pekingi olimpiáról.
– Ekkor én már a női válogatott egyik edzőjeként voltam kinn az olimpián. A nézőtéren ültünk, a férfi válogatott már túljutott Montenegrón, és várta az Egyesült Államok elleni döntőt. Tibi egy sorral előttem ült, én kaptam egy sms-t egy barátomtól, amelyben minden jót, sok sikert kívánt Tibiéknek. Megkocogtattam Tibi vállát, és meg akartam mutatni neki a kedves sms-t, de ő elhárította. „Ne haragudj, most ne. Majd a döntő után.” Annyira a feladatra, a döntő megnyerésére fókuszált, hogy még egy kedves üzenet elolvasásával sem akarta kizökkenteni magát abból a zónából, amibe már beleszuggerálta magát. Ilyen ember volt Tibor.
