Jövőre begyalogolna Tokióba

A huszonkilenc éves Tokodi Dávid magyar bajnok és válogatott gyalogló az óbudai Panoráma Sportközpontban készül a soron következő versenyeire, s nem utolsósorban a 2021-es tokiói olimpiára. Az FTC atlétája szerint hittel minden kitűzött célt el lehet érni, s bízik abban, hogy lesz annyira tökös, hogy tíz év múlva is élsportoló maradjon.

20200702 Budapest Tokodi Dávid gyalogló atléta Magyar Nemzet fotó: Mirkó István (MI) Fotó: Mirkó István

– A Ferencvárosi Torna Club atlétája, miért az óbudai Panoráma Sportközpont 420 méteres futópályáján rója a köröket?

– 2014-ben hagytam el a Budapesti Honvéd Sportegyesületet, ahol dr. Urbán Ákos volt a nevelőedzőm. Sátor László vette át a mesteredzői feladatokat, hat éve dolgozom vele, pompás eredmények jöttek ki az utóbbi időkben, a második és harmadik egyéni csúcsomat 50 és 20 km-es távgyalogláson vele értem el. A koronavírus-járvány berobbanásakor viszont úgy döntöttem, rendben, fradis vagyok, de a szüleimmel közös harmadik kerületi lakóhelyemről a Fradi-pályára nagyjából két óra az oda-vissza út, a szüleim egészsége miatt nem kockáztathatok. Az, hogy a szakosztályom vezetője egy hónap elteltével a napokban hívott fel, nem esett jól, de nincs bennem harag sem irányába, sem más felé. Egyszerűen arról van szó, hogy ez a zöldövezeti pálya esik hozzám közel. Csodás panoráma nyílik a városra, és néha is betoppan edzeni.

– Helebrandt Máté többszörös magyar bajnok gyalogló márciusban önkéntes karanténba vonult, a Nyíregyházi Sportcentrum pedig futógépet biztosított versenyzőjének az otthoni edzésekhez. Ön hol edzett az elmúlt hónapokban?

– Az egyik legjobb barátom, egy horvát srác a napokban kérdezte Messengeren, hogy tudtam edzeni a járvány hazai csúcspontján. Én sem mehettem ki, magyaráztam neki, de a Csúcshegyen lakunk, egy nagy családi házban, bármikor kifeküdhettem a diófa alá vagy a szőlőbe. A környéken, egy kerékpárúton edzettem, miközben az édesanyám mérte az időmet.

– Húsz éve annak, hogy elkezdett atletizálni, mi vezette a „díjért folyó harchoz”?

– Gyermekkoromban ámulattal néztem az Eb-t, a vb-t, az olimpiát, annyira lázban égtem, hogy azt el sem tudom mondani. Tavaly ősszel személyesen lehettem ott az atlétikai világbajnokságon Dohában, beleégett a szívembe az a fantasztikus élmény, amit az adott, hogy láthattam a sportágak legjobbjait. Az atlétika minden alapja, ezért tartják a sportok királynőjének. Bátyámhoz hasonlóan futással indítottam a pályámat. A Margitszigeti Atlétikai Centrumban kezdtem a karrieremet, két edzőm is volt, Kassai Károly és Tar Bertalan személyében. Mindketten zseniálisan adták át azt a szakmai tudást, amelynek eredményeképpen kétévnyi edzés után a Budapest bajnokságon harmadik lettem 300 méteres síkfutásban, 2000-ben. Kassai mindig azt mondta, nem szeretné, hogy rögtön belemenjünk a versenyzésbe, inkább élvezzük a sportot. Nem futtatott szét minket, megszerettette velünk a sportot. Aztán idővel lesérültem, ezért váltottam a gyaloglásra.

Fotók: Mirkó István

– Édesanyja most is itt ül a pálya szélén, Sportorientált családba született?

– Édesapám a közép- és hosszútávfutást, a karatét és a kung-fut próbálta ki, tehetséges volt evezésben, futballban is. A nagyapám vagyon nélküli, dolgos kőműves volt, nem lett volna fedezet arra, hogy kifizesse akár a klubtagságot a fiának. Édesanyám pedagógus, főiskolán gerelyhajítást is tanult, de az ő családjában is a nélkülözés uralkodott, nem tudott sporttal foglalkozni. A saját életük szerepet játszik abban, hogy minden tőlük telhetőt megadnak nekem.

– Nagy önben a bizonyítási vágy?

– Persze, minden érmemet relikviaként őrzöm! Mégis az alázatot, a tiszteletet emelném ki, mert ezek a fiatalabb generációnál már kiveszőben vannak. Tavaly szóvá tettem a Fradiban, amikor egy nyolcéves kis tökmag ismeretlenül letegezett…

– Miért szívügye a távgyaloglás?

– A távgyaloglás életérzés, ez a főállásom. Minden versenyzőt megtalálnak a sérülések, a hullámvölgyek, engem sem kerültek el, de a család mindig átsegített a nehéz időkön. Tudatos döntésből nem bulizok, inkább a versenycipőt és felszerelést választottam. Egy hatvanéves távgyalogló mesélte nekem, hogy máig bánja, hogy kihagyott egy évet a gyaloglásból, mert soha nem tudott visszakerülni arra a szintre, ahol tartott.

– Megtérül a befektetett energia? Az atléták azért nem a legjobban kereső sportolók…

– Fájó, hogy az atléták, ha nincsenek világbajnoki vagy olimpiai szinten, alig kapnak anyagi vagy tárgyi támogatást. Azt, hogy én az olimpiára készülhetek, az edzőim és a szponzorok mellett legnagyobb részben a szüleimnek köszönhetem. Huszonhét éves koromig támogattak anyagilag, nélkülük nem tudtam volna 2012-ben 35 km-en és 2014-ben 50 km-en magyar bajnok lenni. Az Adidas versenycipő, ami most a lábamon van, minimum 20 ezer forint, az SX versenycipő, amit gyakran használok, 43 ezer forintnál kezdődik. Szerencsés vagyok, fél tucat cég szponzorál, legutóbb a Samsungtól egy Galaxy A80-as új generációs mobiltelefont kaptam. Attól a márkától, ami Usain Boltot támogatja! Mai napig mámorban úszok, hogy ezzel vehetem fel a versenyeket, rengeteget segít a technikaelemzésben. Gluténmentes vegánnak lenni sem kétfilléres életmód, szerencse, hogy egy hazai vállalkozástól bio és vegán termékeket kapok.

– Pompás lenne, ha jövő nyáron, harmincévesen kijutna a tokiói olimpiára!

– Az olimpia nagy álmom, de ezzel nem vagyok egyedül, hogy sportmetaforával éljek, ezernyi sportolóval ülök egy csónakban. Bízom abban, hogy szponzorok segítségével feltornázom magamat olyan szintre, amellyel kijuthatok. Az, hogy valaki kvalifikál-e, csak azon múlik, hogy képes-e regenerálódnia megfelelő idő alatt, pszichésen oda tudja-e tenni magát. Úgy érzem, jobb esélyeim vannak a kijutásra, mint 2016-ban. Arnold Schwarzenegger mondása tartja bennem a lelket, miszerint csak dolgozza ki az ember a lelkét, meglesz az eredménye.

– Mi vagy ki jelent inspirációt önnek?

– A legtöbb élversenyzőnek kereszt van a nyakában vagy keresztet vet rajt előtt. Vallásosként tudom, hogy a hit csodákra képes. Azok inspirálnak, akiknél azt látom, hogy szívvel-lélekkel, vágyból teljesítenek. Bolt nagyon szegény jamaicai családból küzdötte fel magát, ma a világ legkeresettebb atlétája, a sprinterek közül abszolút példaképem. Jefferson Pérez, a zseniális ecuadori távgyalogló úgy nőtt fel, hogy alapvető háztartási eszközökben is szűkölködött a családja, később mégis 20 km-en világrekorderként vonult vissza. Ő is példaképem. A portugál ezüstérmes világbajnokot, João Vieirát januárban győztem le Porto de Mósban, egy olimpiai kvalifikációs versenyen. Nagyra tartom őt is: hihetetlen formában van, pedig negyvennégy éves! Remélem, én is leszek annyira tökös, hogy tíz év múlva is versenyezhessek. Orvosok nemrég megállapították, hogy az átlagnál több gyorsizomrostom van, szóval van rá esélyem!