Szocialista bojkott és koronavírus

Akár négy egymást követő olim­pián is szerezhetett volna érmet, ha a szocialista blokk országai nem bojkottálják a részvételt az 1984-es Los Angeles-i nyári játékokon. A Honvédhoz ezer szállal kötődő vívó Nébald György „kénytelen volt beérni” egy moszkvai bronzzal, majd a szöuli arannyal és a barcelonai ezüsttel. Olimpikonunk a történelem nagyobb viharait már csecsemőként átélte, amikor az 1956-os forradalom évében kis híján tragikus hőssé lett.

Szöul olimpiai bajnokát megtalálják a feladatok, több társadalmi megbízatása is van Fotó: Havran Zoltán

– Fel tudja idézni azt a pillanatot, amikor közölték a hírt, hogy a szocia­lista blokk országai nem indulnak az 1984-es Los Angeles-i olimpián?

– Sokkoló volt. Az olimpia évében nagyon jó formában vívtam, és ezt a mesterem is látta, tudta. Nyertem két világkupaversenyt, miközben egy másik viadalon második lettem. Egyébiránt akkor valami hasonlót éltünk át, mint idén a koronavírussal: mindenki tudta, hogy terjed, mégis elhessegettük magunktól a gondolatot, 1984-ben pedig azt, hogy elhalasztják az olimpiát. Májusban rendezték a hagyományos Luxardo világkupaversenyt Padovában, és mikor felszálltunk a hazafelé tartó buszra, amelyet szokás szerint az OTSH küldött elénk, már tudtuk a döntést, de csak itthon szembesültünk a következményekkel. A busz nem állt meg a Hold utcai OTSH-székház előtt, mert ott már tüntettek az olimpiai bojkott miatt. Mindenki meg volt döbbenve, és persze én sem örültem. Négy évvel korábban Moszkvában elszakadt a bokaszalagom, akkor úgy raktak össze a csapatversenyre. Harmadikok lettünk, az volt az első olimpiai érmem. Bronzérmesnek tudhattam magam, és nem sejtettem a jövőt.

– A második érme az 1988-as szöuli csapatversenyen szerzett arany. Olykor még eszébe jut?

– Néha bevillan, de bevallom, nem láttam az utolsó, a mindent eldöntő asszó végét. Kettő-ötre álltunk, combizomszakadást szenvedtem, lecseréltek. A helyzet egyre romlott, de négy-nyolcról visszakapaszkodtunk. A mindent eldöntő asszóban sem álltunk valami jól, három-egy volt oda. Úgy éreztem, nem akarom látni, ahogy megvernek minket. Kimentem a folyosóra, és az ováció hangerejéből éreztem, tudtam, hogy állunk, mert a koreai közönség nagy része nekünk szurkolt. Három-háromnál még nem mentem vissza, de négy-négynél már igen! A szovjet Alsan volt a kedvezményezett. Mondtam magamban, ezt most már csak megnézem. Elin­dultam, de nem láttam az utolsó tust, a zsűri klasszikus mozdulataiból tudtam, hogy megvan és mi nyertünk. Leültem és egy ideig nem hittem el.

Szöul olimpiai bajnokát megtalálják a feladatok, több társadalmi megbízatása is van
Fotó: Havran Zoltán

– Tudja, hogy a magyar vívótestvérek közül az érmek számát tekintve a Nébald fivérek a legsikeresebbek az olimpiákon? Rudolf és ön is tagja volt a bronzérmes csapatnak 1980-ban, majd ön Szöulban aranyat, négy évre rá Barcelonában ezüstöt nyert csapatban. A legendás Kovács Pál két vívó gyermeke, a későbbi szövetségi kapitány Tamás és Attila is remek fegyverforgató volt. Jánosi Zsuzsa és féltestvére, Lantos Gabriella, sőt Gerevich György és Pál sem tudja utolérni önöket az olimpiai érmek számában. Ez büszkeséggel tölti el?

– Nem gondoltam még erre. De hadd mondjam el, hogy Elek Csibiék, Ilona és Margit ugyancsak remek vívók voltak. Külön öröm, hogy Rudolf bátyámmal vívhattam egy csapatban. Neki köszönhetem, hogy vívó lettem, egyébiránt neki szintén Pézsa Tibor volt a mestere. A bátyám korábban atletizált, remek fizikai adottságai voltak, ezért elnevezték Guminak. Utána én lettem a kis Gumi, én sem voltam lassú, sőt falábú sem, ha éppen focizni kellett.

– A sportág berkeiben mostanában kevesebbet hallani önről.

– A kardvíváshoz valóban sokkal jobban kötődöm, mint amennyire a jelenét követem, de úgy érzem, nem csak rajtam múlt, hogy ez így alakult.

– A gyerekei, Franciska és Melinda viszik tovább a szülői örökséget, ők is olimpikonok lesznek?

– Az MTK-ban edzi őket az édesanyjuk (Mincza-Nébald Ildikó, a pekingi játékokon bronzérmes párbajtőrvívó – a szerző). Ügyesek, aranyosak, tehetségesek. Majd meglátjuk, mi lesz belőlük.

– Mi a helyzet az 1993-ban megalakult Olimpiai Bajnokok Klubjával, amelyet elnökként vezet?

– Szomorú, hogy mostanában temetésekre járunk. Sajnos egyre kevesebben vagyunk, Tass Olga, Kausz Pista, Kárpáti Gyuri, Benedek Tibor, Szűcs Lajos is elment, már én is az öregebbek közé tartozom.

– Ugyan már, mindig megtalálják a feladatok!

– Ebben van valami, hiszen több megtisztelő társadalmi megbízatásom is van. (A Testnevelési Egyetemen konzisztó­riumi tag, jelenleg a Sport Állandó Választottbíróság elnöke is – a szerk.) Szep­tembertől, hatvannégy és fél évesen hivatalosan nyugdíjas leszek, elképzelhető, hogy visszaveszek a tempóból. Fiatal a családom, a két lányom, Franciska 14, Melinda 11 éves és ott a nagyfiam, a korábbi egri vízilabdakapus, Olivér. Van már unokám is. Néha azt érzem, hogy többet kellene velük foglalkoznom. A jó ég tudja, hogy mennyi időm van még… Ha menni kellene, akkor biztosan azt mondanám, hogy a fene egye meg, de kevés idő volt, amit velük tölthettem. Tudom, hogy a tizenéves gyerekeimnek milyen fontos időszak a mostani. Most is emlegetik, hogy én tanítottam meg őket biciklizni, teniszezni, lovagolni, erre-arra, és ez bevallom, jólesik. Néha hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az élet örökké tart, pedig tudjuk, hogy nagyon is véges, mégis sok mindent elhalasztunk. Én nem akarom elkövetni ezt a hibát.