Lakhatna az Aranykéz utcában is…

Egész Budafok odavolt érte a hetvenes évek derekán, pedig a BMTE-be már csak levezetni jött, aztán öt csodás év lett belőle. Az olimpiai ezüstérmes Tóth Kálmán máig nem szakadt el a Promontor utcától, 76 évesen – két hét múlva ünnepli a születésnapját – is példás szakértelemmel tartja karban az NB I újonccsapatánál Zsóri Dá­nielék izmait, ízületeit, és ha ideje engedi, mesél a régi szép időkről.

Nem fog az idő az egykori technikás csatáron Fotó: Havran Zoltán

– Milyen jól kiismeri magát itt, Halásztelken, ahol a Budafok tartja az edzéseit, amíg az NB I-re alkalmassá teszik a Promontor utcai sporttelepet, amit most már illik stadionnak szólítani!

– Hogyne ismerném ki, hiszen itt is besegítek masszőrként, a helyi kis csapatnál, miközben természetesen egy éve megint a BMTE-nél dolgozom, persze nyugdíjasként. Egykori játékostársam és jó barátom, Jakab János, a tiszteletbeli elnök hívott vissza, és én jöttem, mert a BMTE a szívem csücske. Az egyik…

– Mert, ugye, ott van még a Honvéd és a Tatabánya! Ehhez képest Szombathelyen született, majd a győri MÁV-DAC-nál lett profi futballista.

– 1964. januárjában kerültem fel a MÁV–DAC-ból a Honvédhoz, az NB I/B gólkirályaként, nem akármilyen csapatba kellett beverekedni magam. Amikor 1964 novemberében megnyertük a Magyar Népköztársasági Kupát, így álltunk fel a döntőben a Győr ellen: Takács – Marosi, Sipos, Dudás – Nógrádi, Vági – Nagy Antal, Komora, Tichy, Tóth Kálmán, Katona. Aztán később jött Kozma Mihály, Kocsis Lajos – hozzá fogható futballistát keveset hordott a hátán a föld. Sorköteles voltam, tizenkilenc és fél éves, ha nem akartam volna menni, akkor is vittek volna, de akkor leszolgálom a két évet. Így csak három hónapot kellett lehúznom a sportszázadban, olyan srácokkal voltam együtt katona, mint Zámbó Sándor, Varga Zoltán, Géczi István, remek évjárat voltunk.

– Azt még nem mondta el, szombathelyi létére mégis miért a MÁV–DAC-ban kezdett futballozni?

– Apám 1948-ban Győrbe ment futballozni, akkor én négyéves voltam, a család ott is ragadt. Viszont a nagyszüleimhez visszajártam, tizenhét éves koromig minden nyarat Szombathelyen töltöttem. Immár lassan negyven éve pedig a BAH-csomópontnál lakom.

– A játékosok szerint, akiket masszírozott, az Aranykéz utca stílszerűbb lenne…

– Jaj, ne túlozzunk már!

– Pechje volt a Honvéddal, mert annyira erős volt a mezőny – a Fradi, a Vasas, a Dózsa –, hogy más nem nagyon tudott bajnokságot nyerni.

– Egy ezüstérem így is összejött 1969-ben, erre büszke is vagyok. A pályafutásom csúcsa azonban a müncheni olimpia volt, meg a két KK-elsőség a Tatabányával 1973-ban és 1974-ben.

– Jó lenne már végre megismerni annak az ezüstéremnek a hiteles történetét! Igaz, hogy a lengyelek a meccs előtt felajánlották az ikszet, mert az akkori szabályok értelmében döntetlennél mindkét csapat olimpiai bajnok lett volna?

– Illovszky Rudolf, az olimpiai válogatott szövetségi kapitánya, akit szerettem, tiszteltem, a döntőre öt helyen megváltoztatta a csapatot, engem is kihagyott, pedig amikor az NSZK-t 4-1-re megvertük, három gólban is benne voltam. Még Kocsis Lajost sem tette be, pedig ő a Mexikó elleni utolsó csoportmeccsen nagyszerű gólt lőtt! Az utolsó negyedórára állított be kettőnket, amikor már elúszott a meccs, pedig 1-0-ra még mi vezettünk. De mindegy, halottról vagy jót, vagy semmit.

– Ne kerüljük ki a kérdést…

– A lengyelek valóban azt kérték tőlünk, hogy játsszunk döntetlenre, mert akkor mindkét csapat megkapja az aranyérmet. Mi hajlottunk volna rá, hiszen a bronzérmet is szépen elosztotta egymás között az NDK és a Szovjetunió. Ám amikor ezt felvetettük Illovszkynak, annak a szeme szikrázni kezdett: „Meg ne tudjam! Mert az többé nem fog Magyarországon labdába rúgni, aki ezt meg meri csinálni!” És így elúszott az aranyérmünk, nagyjából az a lengyel válogatott vert meg minket 2-1-re, amely két évvel később bronzérmes lett a világbajnokságon: Gorgoń, Maszczyk, Deyna, Lubański, Gadocha… Deyna rúgta a két góljukat.

Nem fog az idő az egykori technikás csatáron
Fotó: Havran Zoltán

– Ha úgy vesszük, Illovszky a sportszerű utat választotta.

– Ez igaz, de most nem 130 ezer forintot kapnék az olimpiai életjáradék formájában, hanem majdnem a dupláját. Azért ez nem mindegy. De ami elmúlt, elmúlt. Persze akkor a pénz eszünkbe sem jutott, ki a fene gondolta volna, hogy majd egyszer életjáradékot kapunk az olimpiai éremért?! De nehogy azt higgye, hogy elégedetlen vagyok! Hálát adok a Jóistennek, hogy közel háromszáz NB I-es meccsen játszhattam, hogy olyan remek edzőim voltak, mint például Lakat Károly a Tatabányában. És hogy a mai napig, közel a hetvenhatodik születésnapomhoz, még mindig ki tudok járni ide, Halásztelekre meg Budafokra masszírozni a srácokat. Nem vagyok egy óriás, a gyúrás kemény fizikai munka, meg is van a böjtje, most operálnak harmadszor sérvvel…

– Apropó, hogyan szólítsam, fizioterapeutának? Erre kényesek a mai szakemberek…

– Micsodának? Masszőr vagyok én, sőt, annak idején – hiszen negyven évig dolgoztam az NB I-ben – szimplán gyúró voltam. De engem ezek a dolgok nem érdekelnek.

– Hogyan adta a fejét masszőrködésre?

– Már a Budafokban futballoztam, a hetvenes évek derekán, de mindig visszajártam Kispestre lábteniszezni a Lajossal és a Sinyával – bocsánat, Tichyvel és Komora Imrével, mert mi voltunk a Honvédban a belső hármas. Egy alkalommal azt mondja Komora: „Te, Görbe – így hívott a karikalábam miatt –, gyere vissza dolgozni a Honvédba!” Elámultam. Minek menjek vissza, éjjeliőrnek?! „Hülye vagy? Gyere vissza gyúrónak!” Akkor még úgy mondták. Aztán hazamentem, elmondtam az asszonynak – ketten vittük a kocsmát a Budafok-pálya mellett, amit később már Vizi Sándor vezetett –, mire nagy meglepetésemre azt mondta, vágjak bele, mert azt látta rajtam, hogy a kocsmát nem szeretem. És fogtam a telefont, felhívtam Komorát, hogy jól van, gyúró leszek! Beiratkoztam a suliba, még egy évet fociztam a BMTE-ben, közben elvégeztem a fürdőmasszőri, a sportmasszőri és a pedikűrös tanfolyamot is, mindháromból papírom van. Hát így kezdődött. 2002-ig dolgoztam a Honvédnál, aztán 2019-ig az Újpestnél, most meg Budafokon. Ahol 1976-ban simán feljuthattunk volna az NB I-be. Csakhogy Halmai Róbert, a Hungarovin, a bázisvállalatunk vezérigazgatója azt mondta, az NB II-ben mindent megkapunk, de az NB I-et felejtsük el.

– Most színt kell vallania: ki volt a három legjobb futballista, aki a kezei közé került?

– Pintér Sándor, Esterházy Márton…, idáig könnyű volt…, és Gyimesi László. Remélem, a többiek nem sértődnek meg!