Maradonát november elején koponyaűri vérzés miatt műtötték meg. Az akkori beszámolók szerint a műtét komplikációmentes volt, ennek ellenére – alkoholelvonási tünetek miatt – néhány nappal tovább a kórházban tartották. Összesen nyolc napig feküdt benn, mielőtt kiengedték volna.
Mindenki tudta, hogy Maradona hosszú évek óta szenvedélybeteg. Kábítószer és alkohol. Előbbi miatt többször volt elvonókúrán, a drogfüggőségből időről időre kimenekült, de az alkohol megmaradt. Elhízott, a szervezetét kikezdte a sok méreg.
Az argentin futballzseni halálhíre megrázta a világot. Korábbi klubok, játékostársak, ellenfelek és tisztelők reakciói.
Ám eddig és ne tovább. Eddig lehetett szenzáció, bulvársztori, hogy éppen hol és mikor okozott kisebb-nagyobb botrányt bódult állapotban.
Mostantól azonban Diego Maradonát ismét úgy kell tisztelnünk, ahogy pályafutása során mindig: a labdarúgás történetének egyik legnagyobb alakjaként. S az „egyik” kitételt talán meg is spórolhatjuk. Az csak azért kívánkozik az előző mondatba, mert már fiatalon a káros élvezetek rabja lett, és emiatt nem teljesedhetett ki még jobban a pályafutása.
Persze így is csodálatos eredményeket ért el. Argentínát világbajnoki arany- (1986) és ezüstéremre (1990) vezette. S ez nem a szokásos klisé, sportújságírói szakzsargon. Válogatottszinten biztosan, de valószínűleg klubszinten sem volt még egy olyan csapat, amelynek a teljesítményét egyetlen játékosa annyira meghatározta volna, mint az argentin válogatottét ő, különösen 1986-ban.

Fotó: REUTERS/Gary Hershorn
Akárhányszor visszanézzük a világbajnokságon a belgák, majd az angolok ellen rúgott gólját, ahogy bábukként dőlnek körülötte a cselektől a védők, újra és újra csak ámulunk. S hogy az angolok ellen volt egy másik gólja is, amelyet „Isten keze” tessékelt a hálóba? Igen, az is Maradona volt. Akin, ameddig a pályán varázsolt és szórakoztatta emberek millióit, milliárdjait, rajta volt Isten keze.
Maradona a futballban akkora egyéniség volt, mint a zenében Mozart, a festészetben Leonardo, az irodalomban – hadd beszéljünk haza – Petőfi Sándor.