Évszázada Magyarországon annyian látogattak ki a stadionokba egy átlagos bajnoki fordulóban, mint ahányan Izlandon éltek. Mi már ezüstérmesek voltunk a világbajnokságon, mire hozzájuk egyáltalán eljutott a híre annak, hogy a labdát rúgni is lehet. Nekünk van Aranycsapatunk, Puskás Öcsink, aranylabdásunk, világválogatott játékosunk egy csapatra való, ők száz év múlva is Gudjohnsent fogják ünnepelni. Nekünk a járvány idején is mindennél fontosabb a futball, a klubok Bill Shankly messze földön híres aforizmájának szellemében élnek: a futball nem élet-halál kérdése, fontosabb annál, hiszen még veszélyhelyzetben se nagyon hajlandók a meccseket elhalasztani; náluk bezzeg már október elején berekesztették a bajnokságot. Csak valami fatális véletlen folytán jutott ki Izland az előző világbajnokságra, s maradtunk mi itthon. Ugyancsak pusztán tévedésből szerepel Izland a Nemzetek Ligája A osztályában, s Magyarország a B-ben, lám, ők eddig mind a négy meccsüket elvesztették, mi pedig bravúrt bravúrra halmozunk. Ellopták a szurkolási szokásunkat, a kórusban kiabált „Hu!” eredetileg a mi drukkereink félelmetes módija, nem az övéké.
Az egekig magasztalja Szoboszlai és Kerkez teljesítményét a brit média
Mind Kerkez, mind pedig Szoboszlai a teljesítményükre adott osztályzatok alapján a legjobbak közé tartoztak csapatukban.