– Nem foglalkozom a statisztikákkal, nem különösebben érdekelnek az ilyen számadatok – felelte a felvetésünkre Portisch Lajos. Az interjút persze nem utasította vissza, s ma is pontosan emlékszik mindenre.
1956-ban, a forradalom évében debütált
Portisch Lajos történelmi időkben debütált a sakkolimpián. Az 1956. évi tornát ráadásul egy hónappal a magyar forradalom kitörése előtt éppen Moszkvában rendezték.
– Naiv fiatalember voltam, nem foglalkoztatott a politika. Én magam nem éreztem, hogy a magyar csapat szereplését, a versenyen kívül, természetesen, megkülönböztetett figyelem övezte volna. Nagyon örültem annak, hogy második tartalékként egyáltalán bekerültem a válogatottba. Bilek István volt a másik jelölt erre, leginkább talán Fülöp Sándornak, a szövetség főtitkárának köszönhettem ezt az érdemet, aki engem támogatott. Moszkvában az elém rangsorolt két idősebb játékos gyengébben muzsikált, ezért a reméltnél többet játszottam.
Portisch Lajos megállta a helyét, nyolc partijából négyet megnyert, négyszer remizett, összesen hat pontot gyűjtött, tehát jelentősen hozzájárult a magyar csapat bronzérméhez. Érdekesség, hogy a jelenlegi tizeneggyel szemben akkoriban az előcsatározásokkal együtt még húszfordulós volt a sakkolimpia.
1956-ban szerepelt a magyar válogatottban utoljára Benkő Pál, aki a következő évben disszidált, majd később az amerikai csapat játékosaként találkozott újra a magyarokkal.
– Előzőleg egyszer már megkísérelte elhagyni az országot, ami miatt börtönben is ült, nem volt meglepő, hogy amikor erre lehetősége nyílt, nem tért vissza Magyarországra. 1957-ben még együtt szerepeltünk a főiskolai világbajnokságon, ahogy én, úgy a többiek sem voltak egyetemisták vagy főiskolások, de ez mit sem számított, örültünk a külföldi játéklehetőségnek. Benkő akkor maradt kinn – Portisch Lajosnak természetesen Benkő Pálról is van érdekes története.

Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt
A 2019-ben elhunyt Benkő Pál élete önmagában is kész regény, de térjünk vissza a sakkolimpiákhoz és Portisch Lajoshoz.
1956 azért is mérföldkő, mert a második világháborút követően a magyar válogatott ekkor végzett először dobogós helyen. Az akkori bronzérmet 1966-ban tudta megismételni, s a hetvenes években szilárdította meg helyét a legjobbak között.
– A Szovjetunió fölénye kétségbevonhatatlan volt. Nagyon jó csapatuk volt a jugoszlávoknak, s persze az amerikaiaknak is. Az ő szereplésüket mindig meghatározta, hogy Bobby Fischer játszott-e, de Benkővel és Reshevskyvel ők is nagyon erősek voltak. Mondjuk így, mellettük, velük együtt a legjobb négy közé tartoztunk mi is