Száz éve, november 27-én született és harminckét éve ezen a napon hunyt el Lakat Károly, minden idők egyik legkiválóbb magyar labdarúgóedzője. A centenárium a kerek évforduló, mégis december 3. a szimbolikus dátum, a kiváló szakember azon a napon távozott közülünk, amelyen 1900-ban megalapították az FTC labdarúgó-szakosztályát. A neve ugyanis összeforrt a Ferencvároséval. 1943 és 1952 között a klub játékosa volt, így tagja az 1948–49-es idényben hatalmas előnnyel bajnok Fradinak, amelyben még Kocsis, Budai és Czibor, valamint Henni és Deák is szerepelt; majd edzője egy másik zöld-fehér aranykorszakban, 1967–1969 között. Talán ő volt az egyetlen, aki a csapat érdekét szem előtt tartva békét tudott teremteni a két világklasszis, az aranylabdás Albert Flórián és Varga Zoltán között.
Kiváló pedagógus volt, ugyanakkor rossz diplomata, helyesebben kérlelhetetlen antikommunista. Ebből ráadásul nem is csinált titkot. „Magyar vagyok, keresztény vagyok és fradista. Ezekből egy is elég, hogy ne vigyem semmire ebben az országban” – így szól sokszor idézett mondása. Tévedett. Így is sokra vitte. A tokiói és a mexikói diadalkor is ő irányította az olimpiai csapatot, igaz, szövetségi kapitánynak már túl a saját és a magyar futball zenitjén tették meg.
Egyetlen mély értelmű, egyúttal a futballszakzsargonban is találó szóval jellemezhető a lénye. Így is hívták.
Tanár.
