Szabics Imre: Van olyan seb, amely idővel sem gyógyul

Amikor gyerekként vendégségbe ment a nagynénjéhez, a magyar kosárlabda-válogatott és az Európa-válogatott melegítője közül választhatott játszós ruhát. Az édesapja olimpiai bajnok cselgáncsozót faragott volna belőle, az édesanyja országosan elismert orvos lett. Annyi példa volt Szabics Imre előtt, ő mégis futballozni akart, és nem bánta meg. Családról, veszteségről és arról is beszélgettünk vele, hogy az osztrák válogatott másodedzőjeként miért akar találkozni Magyarországgal az idei Európa-bajnokságon.

Bécs Ausztria 20180610 Labdarúgás 2018 Tavasz válogatott felkészülési mérkőzés edzőmérkőzés Ausztria Brazília Szabics Imre edző Fotó: Török Attila Nemzeti Sport Fotó: Török Attila

– Hallatszik a háttérben a gyerekzsivaj. A legkisebb lánya mostanában lesz egyéves, igaz?

– Igen, február harmadikán. Szerencsére jó alvó, de be kell vallanom, nem mindig könnyű az élet három gyerekkel. Kettő is nagy feladat, de háromnál már az ember nyakába szakadnak a dolgok. Főleg most, hogy a karantén miatt a bölcsődék, iskolák zárva tartanak. Én is home office-ban dolgozom, és látom, mennyi figyelmet követelnek a gyerekek. Nem irigylem a feleségemet, az itthoni teendők nagy részét ő látja el. Le a kalappal előtte, és úgy általában minden nő előtt, mert óriási munkát végeznek.

Szabics Imre ma már nyakkendőben, edzőként Fotó: Nemzeti Sport/Török Attila

– Mindig ilyen nagy családot tervezett?

– Ha a rokonságban megkérdeznénk bárkit, valószínűleg azt mondanák, meglepte őket, hogy három gyermekem született. Én egyke vagyok, és nem terveztem nagy családot, de örülök, hogy így alakult.

– Három lánya van. Biztos sokan kérdezik, nem szeretett volna-e egy fiút is.

– Persze, hogy szerettem volna, és szerintem ezt senkinek sem szabad titkolnia. Ma már azonban elképzelni sem tudnám, mit csinálnék, ha lenne itthon egy fiú, aki lebontaná a házat… Boldog vagyok, hogy a feleségemmel együtt négy gyönyörű lány vesz körül.

– Szeretné, hogy sportoljanak a gyermekei?

– Tereljük őket a sport felé, a legnagyobb balettozott, most táncol, de erőltetni sosem fogjuk, hogy edzésre járjanak. Szülőként mindenféle lehetőséget meg akarunk mutatni nekik, ám nekik kell eldönteniük, melyik úton indulnak el.

– Nem annyira közismert, hogy a Szabics sportolófamília. A nagynénje, Szabics Magdolna olimpiai negyedik helyezett kosárlabdázó volt, az édesapja pedig válogatott cselgáncsozó. Milyen hatással voltak a gyerekkorára?

– Nem csak ők sportoltak magas szinten a családban. A nagybátyám, Szabics Antal szintén válogatott cselgáncsozó volt, édesanyám pedig úszott, aztán orvosnak tanult, és később az Országos Mentőszolgálat igazgatóhelyettese lett. Sok olyan emlékem van, amelyek gyerekként megérintették a lelkemet. Gyakran mentünk látogatóba Magdi néniékhez, és egyszer, amikor náluk voltunk, szerettünk volna kimenni az udvarra, de nem volt nálunk játszós ruha. Magdi néni mondta, hogy hoz nekem egy melegítőt, és amikor megjelent kettővel a kezében, kérdezte, melyiket szeretném felvenni, a magyar válogatott vagy az Európa-válogatott szerelését. Egy gyereknek ilyenkor azért tátva marad a szája.

Sajnálom, hogy sokan nem tudják, ő volt a nagynéném. Vannak a nagy sportolócsaládok, amelyeket mindenki ismer, de a miénkről valamiért nem állt össze a kép.

– Több mint egy év telt el azóta, hogy elveszítette az édesapját. Fel lehet dolgozni a fájdalmat?

– Mindig azt mondják, hogy az idő begyógyítja a sebeket, de én ezt nem érzem, csak egyre rosszabb lesz…

– Ha nem akar beszélni róla, maximálisan megértem.

– De, szívesen elmesélek egy történetet. Amikor kicsi voltam, cselgáncsoztam, hiszen édesapám is azt csinálta. Az egyik edzésen eltört a kezem, és utána féltem folytatni, így szakadt meg a kapcsolatom a sportággal. Apám ezt sokáig sérelmezte, mindig mondogatta, hogy cselgáncsban sokkal inkább olimpiai vagy világbajnok lehettem volna, mint futballban. Ő abban hitt, hogy az a jó, ha saját magamra vagyok utalva, és nem függök tíz másik sráctól. Életem egyik legnagyobb eredménye volt, amikor azt láttam, labdarúgóként is büszkévé tudtam tenni őt.

– Az első stuttgarti idényében tizenöt gólt szerzett, a BL-ben bevette a Manchester United kapuját. Mindössze huszonkét évesen volt a csúcson, és utána nem tudott visszakapaszkodni arra a szintre. Elégedett a pályafutásával?

– Játszottam a Bajnokok Ligájában, és megfordultam a német másodosztályban. Azt gondolom, valahol a kettő között van az igazság, tehát lehetett volna több a pályafutásomban, de kevesebb is. Hogy miért nem értem el többet, annak tudom az okát, viszont ha végignézek a karrieremen, azt látom, az összkép kiegyenlítődött az évek alatt.

– Azt mondta, tudja az okát, miért nem jutott feljebb. Adja magát a kérdés: miért?

– Stuttgartból egy komoly sérüléssel bajlódva igazoltam Kölnbe, ami óriási hiba volt. Bárkinek csak azt tudom tanácsolni, hogy csapatváltáskor legyen maximálisan egészséges.

– Érdekes, amit mond, mert Szoboszlai Dominik épp sérülten igazolt Salzburgból az RB Leipzighez.

– Nem ismerem a hátterét, csak feltételezem, hogy felületes problémája van, néhány hét pedig nem befolyásolja a jövőjét. Nekem viszont szeméremcsont-gyulladásom volt, amelyet akkoriban nem ismertek, ezért nagyon elhúzódott, ráadásul azt a látszatot keltette, hogy szimulálok. A fájdalom a combközelítő izomnál jelentkezett, de vándorolt. Egyszer ott éreztem, máskor meg a hasfalamon. Megvizsgáltak mindenhol, és semmilyen strukturális elváltozás nem látszott. Azt hitték, beképzeltem.

– Ez vezetett szakításhoz a Stuttgarttal a második idénye végén?

– Kimentem edzésre, és csak ímmel-ámmal mozogtam. Fájt mindenem, panaszkodtam, az edzőnek meg közben azt mondták, hogy semmi bajom. Ez komoly probléma egy ilyen teljesítményorientált szakmában. Úgy tűnt, kifogásokat keresek, és már én is kezdtem elhinni magamról, hogy nem vagyok épp elméjű. Végül a csapatváltás mellett döntöttem. Kölnben sem titkoltam semmit, beszéltem a gondjaimról, mégis átmentem az orvosi vizsgálaton. Ott sem tudtam edzeni, ezért megműtöttek hasfali sérvvel. Nagyobb fájdalmaim lettek, mint előtte voltak, ami egyből bizalomvesztéshez vezetett, ezért Ausztriában kezeltettem magam. Speciális edzésmunkával megerősítettük a törzsizomzat stabilitását, és elmúlt a baj. Ma már tudják, hogyan kell kezelni ezt a sérülést, akkor még a sötétben tapogatóztunk.

Válogatott mezben 36 meccsen 13 gól volt Szabics Imre mérlege Fotó: Nemzeti Sport/Mirkó István

– Köln után Mainz következett. Ott ezek szerint már nem hátráltatta a sérülése?

– Nem, de ideálisnak sem nevezném az akkori helyzetemet. Kölnben fél évig nem játszhattam, aztán kiestünk a Bundesligából. Nem válogathattam az ajánlatok között. Mainzban Jürgen Klopp volt az edző, aki már akkor is modern felfogással dolgozott, és sikeresek voltak, emiatt azonban szétszedték a csapatot. Nagy nyomás volt az érkezőkön, mindenki azt leste, hogyan tudjuk pótolni a távozókat. Végül egymás után kétszer estem ki az élvonalból úgy, hogy nem is olyan régen még BL-nyolcaddöntőn játszottam a Stuttgarttal a Chelsea ellen. Nagy volt a kontraszt.

– Abból a stuttgarti csapatból Philipp Lahm vitte a legtöbbre. Már akkor látszott, milyen sokra hivatott?

– Egyszerre kerültünk a csapathoz, és emlékszem, azon gondolkodtam, hogy ez a törékeny srác meg tud-e birkózni a feladattal. Aztán hamar kiderült, hogy a hihetetlen játékintelligenciájával kompenzálni tudta azt, hogy fizikailag nem tűnt erősnek. Szenzációsan futballozott balhátvédként, ráadásul jobblábasként. Ha találkozom vele, meg is kérdezem tőle, miért akart annyira jobbhátvéd lenni, mert ott szerintem csak nagyon jó volt, a bal oldalon viszont a világ legjobbja.

– A klubkarrierjéhez hasonlatos a válogatott pályafutása. Jól indult, az első három meccsén öt gólt szerzett, de végül tizenháromnál állt meg. Ebben is lehetett volna több, nem igaz?

– Öt évig nem játszottam a válogatottban, mert miután kikaptunk Máltán, kitalálták, hogy generációváltásra van szükség, és én huszonhárom évesen hirtelen öreg lettem. Engem és másokat hosszú időre félretettek, aztán a sikertelenség miatt később visszahívtak minket.

Ha évente nyolc meccsel számolok, amely emiatt kiesett nekem, akkor nyolcvan-kilencvenszeres válogatott is lehettem volna, és biztosan nem tizenhárom góllal fejezem be.

– Az utolsó válogatott meccse a Románia elleni 3-0-s vereség volt, amikor már a második percben hátrányba kerültünk Guzmics Richárd hibája után. Nem volt szép búcsú.

– Gyorsan be is fejeztem a játékos-pályafutásomat…

– Maradt Önben tüske?

– Nem, mert utólag nem bánom, hogy a hegyek mellett a völgyekben is jártam labdarúgóként. Ha valaki mindig csak fönt van, az nem tudja, milyen a lelkiállapota egy játékosnak, aki nehéz helyzetbe került. Ebből a tapasztalatból rengeteget profitálhatok a további pályafutásomban. Édesapám mondogatta mindig, hogy ha jól végzi az ember a dolgát, mindig megtalálják a feladatok, ebben hiszek edzőként is.

– Másodedzőként dolgozik az osztrák válogatottnál, amely kijutott az Európa-bajnokságra és megnyerte a csoportját a Nemzetek Ligájában, csakúgy, mint a magyar. Mekkora különbséget lát a két csapat között?

– Ausztriában az a cél, hogy az Eb-n továbbjussunk a csoportból és harcoljuk ki a világbajnoki részvételt a selejtezőkön. Az utóbbi idő eredményei azt mutatták, hogy jól végeztük a munkánkat, és kívülről úgy látom, a magyar válogatottnál is rend van, különben nem tudott volna ilyen sikereket elérni. Nem tudom megmondani, hogy tíz egymás elleni meccsből ki nyerne többször, de azért szurkolok, hogy az Eb-n találkozzunk, mert az azt jelentené, hogy mindkét válogatott messzire jutott. Más kérdés, hogy érzelmileg nekem nagyon nehéz lenne, mert bár Ausztriában élünk, Magyarország a hazánk.