Rákiáltott a Mágus, és varázsütésre megváltozott az élete

Balhátvédnek indult, 27-szeres válogatott, jól fejelő csatár lett belőle. Klausz László sokat köszönhet Verebes Józsefnek, aki rátalált az igazi posztjára. Salzburgban nyitott kabrióban ünnepelték, a francia élvonalban a Liverpool későbbi csillaga, a papucsot és tornacipőt vegyítő El Hadji Diouf pályázott a helyére. Knézy Jenőhöz két kedves emlék is köti, de nem a múltban él, egy nap NB I-es vezetőedző lenne. Ebbéli célja összhangban van munkaadója, az ETO FC Győr új tulajdonosa által elvárt feljutással.

Klausz László Vezetőedző 20220208 Győr Fotó Bach Máté Magyar Nemzet Fotó: Bach Máté

– A Mágus egyik nagy találmányának tartják. Valójában mennyit köszönhet Verebes Józsefnek?

– Érdekes volt a kapcsolatunk, mert nem volt bőbeszédű ember, ahogy én sem vagyok az. Nem akarom lesarkítani, de amíg a keze alatt dolgoztam, talán ötven mondatot, ha váltottunk. Mégis nagy hatással volt rám, nála minden meccsen azt éreztem, nem játszhatok rosszul, mert bízott bennem.

– Ha már az ötven mondatot említette, volt köztük különösen emlékezetes?

– „Kalle, mit nézel azokkal a borgyú szemeiddel?” – kiáltotta nekem egyszer, így küldött előre centerbe, hogy fejelgessem el a felívelt labdákat, amiket Pintér Attila lőtt rám a védelemből. Verebes fedezte fel, hogy csatárként tudom a legtöbbet kihozni magamból. Csapatszinten visszatámadtunk már az ellenfél térfelén, így nem kellett nagy területet befutnom, nem is lettem volna elég gyors hozzá, de a pozíciós játék, a beadások, befejezések feküdtek nekem.

– Balhátvédként mutatkozott be az NB I-ben a Tatabányában, Győrben Verebesnél lett előretolt csatár. Bekerült volna a válogatottba, ha nincs a posztváltás?

– Biztos, hogy nem. Tatabányán Szentmihályi Antal volt az edző, amikor debütáltam épp az ETO ellen 1989-ben. Megsérült Dobesch Gyula, a balhátvédünk, az ő helyére álltam be, de az utánpótlásban is ezen a poszton játszottam, vagy eggyel előrébb, a középpálya bal szélén. 1992 nyarán kerültem Győrbe, és eleinte nem ment a játék, azzal a teljesítménnyel nem lehettem volna válogatott. 

Aztán Verebes kitalálta, hogy csatár leszek, és egy csapásra megváltoztak a dolgok. Nemsokára bekerültem válogatottba, és leigazolt az osztrák Admira Wacker.

– Végül huszonhét meccsen hat gólig jutott a nemzeti csapatban.

– Én hetet tartok számon.

– Hogyhogy?

– Oroszország ellen mutatkoztam be a válogatottban az Üllői úton, egygólos hátrányban voltunk, amikor Détári Lajos szöglete után erősen megfejeltem a labdát, a menteni igyekvő orosz védő pedig csak annyira tudott beleérni a kapu torkában, hogy a felső sarokba bombázta. Szegény, megboldogult Knézy Jenő elvette tőlem a gólt a tévéközvetítésben, és hivatalosan is öngól lett belőle, de nekem nagyon fontos találat volt. Azért szoktam viccelődni, hogy nem hat, hanem hét gólom volt a válogatottban.

„Erőből lövi, szép, és öngól!” (Magyarország–Oroszország 1-3, 1993)

– Kezdő volt a Jugoszlávia elleni, rossz emlékű, 7-1-es vereségkor az 1997-es vb-pótselejtezőn. Csatárként hogyan élte meg azt a meccset?

– Borzalmas volt. Tehetetlenül, szinte bénultan néztem, ahogy Dejan Szavicsevics, Predrag Mijatovics és a többiek cikáztak a védőink között a labdával. Az az igazság, hogy ennyivel jobbak voltak, nem véletlenül játszottak olyan klubokban, mint az AC Milan és a Real Madrid. Legalábbis utólag ezzel vigasztaltuk magunkat…

– Tényleg ennyivel jobbak voltak? Nem lehetett volna kisebb a különbség?

– Biztos lehetett volna, ha zártabban védekezünk, de akkoriban nem volt nagy divat bekkelni, nem ezt a feladatot kaptuk, próbáltunk menni előre. Ebből adódóan csapongó lett a játék, és ilyenkor kijönnek az egyéni különbségek, a jugoszlávok gólokig vitték az egy az egy elleni szituációkat.

Klausz László az NB II-es Győr vezetőedzője, az irodájában beszélgettünk Fotó: Bach Máté

– Ezt a meccset leszámítva jó éve volt 1997-ben, hiszen osztrák bajnok lett a Salzburggal.

– Előtte két évet töltöttem az Admira Wackerben. Volt egy meccs, amelyen az én gólommal szereztünk pontot a bajnoki címre hajtó Salzburg ellen, majd néhány nappal később megcsörrent a telefonom, a vonal túlvégén Heribert Weber, a Salzburg edzője szólalt meg. De én azt hittem, hogy a csapattársaim ugratnak, és mivel keveset beszéltem németül, csak annyit szóltam, hogy „Bist du deppat?”, azaz „hülye vagy?”, és azon nyomban letettem a telefont. Tíz perc múlva újra hívott Weber, mondta, hogy nem hülye, viszont szeretné, ha Salzburgban futballoznék, és másnap tíz órára vár a stadionnál… Élő szerződésem volt az Admirával, senki nem szólt egy szót sem, de a klubok már megegyeztek. 

Másnap Salzburgban edzettem, így kezdődött a karrierem egyik legszebb időszaka. A bajnoki cím megszerzésekor nyitott kabriókban vittek minket körbe az ünneplő tömegben.

– Fél évvel később mégis eligazolt a francia másodosztályban szereplő Sochaux-ba. Nem bánta meg?

– Mindig azt vallottam, ha adódik egy lehetőség, azzal élni kell, mert nem biztos, hogy lesz másik. Ebből a szempontból nem bántam meg, ráadásul az első fél évben jól ment a játék, és feljutottunk az élvonalba.

– A Ligue 1-ban viszont már nem volt főszereplő.

– Nagy ugrás volt az élvonal, a második fordulóban Monacóban játszottunk, az ellenfélnél Thierry Henry és Fabien Barthez futballozott többek között. Ezzel még nem lett volna baj, idővel belerázódtam volna, de stílust is váltottunk, kontrákra rendezkedtünk be, és ebben nem tudtam érvényesülni. Közben a Sochaux-nak volt egy kastélya, ahova fiatal afrikai tehetségeket költöztettek be. Köztük volt El Hadji Diouf is, aki már akkor gyors volt, mint a szél. Amikor megsérültem, betették a helyemre, én pedig már nem kerültem vissza a kezdőbe.

Egy nap NB I-es vezetőedző szeretne lenni Fotó: Bach Máté

– Diouf később a 2002-es vb egyik sztárja volt a szenegáli válogatottban, majd leigazolta a Liverpool. Már Sochaux-ban is látszott, hogy sokra viheti?

– Hihetetlen sebessége volt, jól bánt a labdával, de a lazasága volt a leginkább feltűnő. Megesett, hogy úgy jelent meg a csapat előtt, az egyik lábán papucs, a másikon tornacipő volt. Még csak tizenhét éves volt, nem volt még sztár, mégsem feszélyezte magát. Furcsa volt, mert én rendhez és fegyelemhez szoktam, de Sochaux-ban az egész csapat ilyen felemás volt.

– Nem érezte jól magát? Ezért távozott a német Mannheimbe?

– Menni akartam, egyrészt a kevés játéklehetőség miatt, de főként azért, mert messze volt a család. Bárhová mentem, a feleségem és a gyerekek jöttek velem, kivéve Franciaországba, ott egyedül voltam, mint a kisujjam. Sochaux közelében, egy Brognard nevű faluban bérelt a klub nekem házat, odakint legelők, tehenek, képeslapokra illő környezet, de az emberek ridegek voltak. És közben otthon egy számomra nagyon fontos dolog történt.

– Elárulja, mi volt az?

– A nagyobb fiam, Martin oxigénhiánnyal született, és az orvosok, a fejlesztő tornák, a Dévény-módszer Magyarországhoz kötötte a családot. A feleségem keményen dolgozott otthon, miközben én egyedül maradtam a gondolataimmal Franciaországban. 

Édesapám jött ki hozzám egy-két hónapra, de végül eligazoltam, mert felőrölt a magány, és úgy azt is nehezebben tudtam feldolgozni, hogy nem játszottam túl sokat.

– Mannheimben sokat javult a helyzet, mindhárom ottani idényében elérte a tíz gólt, Vincze Ottó és Sebők Vilmos révén magyar csapattársai is voltak.

– Csak azt sajnálom, hogy nem jutottunk fel a Bundesligába, pedig 2001-ben nagyon közel jártunk hozzá, egyetlen ponttal maradtunk le a dobogóról. Büszke vagyok rá, hogy Uwe Rapolder edzőnél csapatkapitány lehettem, amit a játékommal érdemeltem ki, mert bár akkor már jobban beszéltem németül, nem voltam szószóló az öltözőben. Nézőpont kérdése, hogy sokat vagy keveset hoztam ki a karrieremből, de ha arra gondolok, hogy tíz évig légiós tudtam lenni, akkor szerintem ennél több nem volt bennem.

– Milán fia tagja az U17-es válogatottnak. Benne mit lát?

– Csatár, mint én, de a sebességével az anyjára ütött. Volt egy Ausztrália elleni válogatott meccsem, amelyen a félpálya közepén kiugrattak, ez nálam meglehetősen ritka volt, cipeltem a labdát, Knézy Jenő meg mondta, hogy „hú, de lassú ez a Klausz”, ami rajtam ragadt. Milán rácáfol erre, harminckettővel tud sprintelni, ami már elég jó! Édesapám példáját próbálom követni, ő védő volt Tatabányán, de emiatt soha nem éreztem magamon a nyomást, hogy bármit el kell érnem a futballban. Soha nem fogott keményen, nem bántott, ellenben mindig ott állt mellettem, segítette az átigazolásaimat. Én is hasonlóan állok Milánhoz.

„Klausz még nagyon lassú, de belövi!” (Magyarország–Ausztrália 1-3, 1997) 

– A Győr vezetőedzőjeként jelenleg az NB II-ben dolgozik, de a nemrég bejelentett új tulajdonos, a DAC-ot is birtokló Világi Oszkár mihamarabb élvonalbeli együttest szeretne látni. Hogy látja a jövőjét?

– A Győrnek az NB I-ben van a helye, és én is szeretnék élvonalbeli edző lenni. Bár amikor a Honvédnál Bódog Tamás segítője voltam, egy meccsen helyettesítettem őt, de a célom az, hogy én készítsek fel egy csapatot az NB I-ben. Talán egy nap eljön az ideje, de most az a feladat Győrben, hogy megpróbáljuk a legtöbbet kihozni az idényből a saját nevelésű fiataljainkkal, aztán a nyáron majd eldől, milyen irányba változik a stratégia.

Borítókép: Klausz László az ETO FC Győr stadionjában (Fotó: Bach Máté)