Bejött a retro trükk: fekete igazolás és térdig érő kamugipsz

Többek szerint a nyolcvanas évek egyik legjobb labdarúgója volt, ő azt mondja, elégedett a huszonnégyszeres válogatottsággal, mert akadtak nála jobbak is. Fiatal kisvárdai futballistaként arról álmodott, hogy egyszer Tatabányán játszhat, ám ehelyett a Bp. Honvéddal lett ötszörös magyar bajnok, de egyszer ijedtségében az Újpesthez is aláírt. Dajka László pályafutásának a története kiváló korrajz is egyben, megmutatja, hogyan zajlott az élet akkor a magyar labdarúgásban.

202100708 Budapest Dajka László labdarúgó, edző Magyar Nemzet fotó: Mirkó István (MI) Fotó: Mirkó István

– A források szerint a múltjáról szólva egy nevet mindig megemlít, Tichy Lajosét. Ennyire fontos volt?

– Nála lettem NB I-es futballista, így nagyon sokat köszönhetek neki. Igaz, a Honvédból akkor, hetvenkilenc tavaszán nagyon sokan, köztük válogatott szintű játékosok kiestek sérülés miatt, ami utat nyitott előttem, de nem is tudtam, hogy ő figyel, hiszen a ceglédi Bem SE-ből rendelt fel a csapathoz, és mire észbe kaptam, már az élvonalban találtam magamat.

– Az ismert anekdota szerint fiatalon a Tatabánya játékosa akart lenni. Egy rakamazi gyereknek honnan jött a gondolat, hogy a több száz kilométerre fekvő Tatabányába vágyjon?

– Nagyon egyszerű. A két város klubja között remek volt a kapcsolat, és a Tatabánya Rakamazról igazolta Halász Istvánt, aki később válogatott lett, és tudtuk, hogy vinni fogja P. Nagy Lászlót is. Ezért volt nekem a Tatabánya az álmaim klubja.

– Magától értetődött, hogy futballista lesz?

– Elmúltam már tizennégy éves, amikor Kisvárdára mentem középiskolába, és ott lettem igazolt játékos. Akkoriban még nem létezett ovifoci, meg hétévesek csapata, minket az utca, a grund nevelt, és amióta az eszemet tudom, imádom a futballt, mindenkitől labdát kértem ajándékba, más játék nekem nem kellett. Annyira szerettem, hogy nem is akartam lepasszolni senkinek sem, amikor csak hárman játszottunk, mindig én voltam egyedül. Hivatalosan a Kisvárda ifiben játszottam, de feketén olykor beálltam a Rakamazba is. Kerestek egy olyan igazolást, amiben a fénykép hasonlított rám, és annyira féltem a lebukástól, hogy még ma is tudom, Ruba Imre vagyok, anyám neve Jäger Piroska…

A Tatabánya volt az álma, az Újpest akarta, végül Kispesten kötött ki
Fotó: Mirkó István

– A Kisvárda ifiből mennyire tűnt messzinek Tatabánya?

– Tizenhat évesen már játszottam az NB III-as felnőttcsapatban, és megtörtént, ami elképzelhetetlennek tűnt: Rákosi Gyula onnan meghívott az ifjúsági válogatottba. Amikor először megjelentem egyszerű vidéki srácként a velúrzakómban, a többiek összesúgtak a hátam mögött, de amikor elkezdtünk játszani, azonnal elfogadtak. Ezt követően nemcsak a Tatabánya, hanem más klubok is felfigyeltek rám, és én először ijedtemben az Újpesthez írtam alá.

– Ijedtében?

– Igen. Érettségi után a TF-re jelentkeztem, és a felvételin megkeresett a Dózsa egyik embere. Beültetett egy autóba, és elvitt az Újpest nagy hatalmú elnökéhez, Hólya Istvánhoz. Képzeljen el egy hatalmas irodát, amelyben nagyon kicsinek éreztem magamat, ő pedig a maga katonás modorában közölte, Dajka elvtárs, fél éve kajtatjuk magát, akar Újpestre jönni vagy sem? Annyira megszeppentem, hogy igennel feleltem, de ezt szinte meg sem várva folytatta, hogy írjam alá ezt a papírt, a jövő héten jelenjek meg az edzésen, és mire felocsúdtam, már újpesti játékosként kint voltam a folyosón. Pontosan tudtam, hogy butaságot csináltam, mert a Tatabánya vezetőivel már mindent letárgyaltam. Elmondtam nekik, mi történt, ők megnyugtattak, hogy nincs baj, írásban vonjam vissza az aláírásomat a szövetségnél, eltiltást nem kapok, csak egy évre kizárnak az átigazolásból.

– Azaz egy évig maradnia kellett Kisvárdán?

– Papíron. Elköltöztem Tatabányára, ahol edzettem a felnőttcsapattal, de tétmeccsen nem játszhattam, és gondoltuk, az egy év lejártával majd a klub leigazol. Ám egyszer egy napon kiszúrt az egyik újpesti vezető, aki rám köszönt, én pedig gyorsan bementem az öltözőbe. Három nap múlva kaptam egy felszólító levelet, hogy ha nem megyek vissza azonnal az anyaegyesületembe, akkor még egy évre kizárnak az átigazolásból. A mai napig felháborít, amit a szövetségen keresztül az Újpest tett velem, mert teljesen jogtalan volt. Meg kellett tanulnom, hogy a Dózsa a maga hátterével befolyásosabb a Tatabányánál, ezért azonnal vissza is mentem Kisvárdára.

– Hogyan lett ebből NB I és Honvéd?

– Úgy, hogy néhány hónappal később behívtak katonának Ceglédre a másodosztályú Honvéd Bem SE-be. Nem akartam menni, ezért Kisvárdán térdig begipszelték a lábamat, úgy jelentem meg a sorozáson. Ott megröntgeneztek, és mondták, csoda történt, úgy összeforrt a csont, hogy a törésnek nyoma sem látszik, levágták a gipszet, és bevonultattak. Jó csapatunk volt, jól ment a játék nekem is, és egy pénteken felrendeltek a laktanyaparancsnokhoz. Azt mondta, gyeprúgókám – így hívta a futballistákat –, itt adjon le mindent, hétfőn pedig jelentkezzen a budapesti Petőfi laktanyában. Fogalmam sem volt, mi történik, persze megtettem, amit parancsolt, és szerdán már a Honvéd játékosaként Magyar Kupa-meccsen léptem pályára a Ferencváros ellen. A bajnokságból még hátravolt nyolc-kilenc forduló, mindegyiken játszottam, és amikor a sérültek felgyógyultak, én akkor is bennmaradtam a csapatban. Az az érdekes, hogy több klub is volt, ahova szívesen mentem volna, de Honvéd nem tartozott közéjük. Most viszont azt mondom, ennél jobb nem is történhetett volna velem.

Tökéletesen elégedett a pályafutásával, edzőként sem bánt vele igazságtalanul az élet
Fotó: Mirkó István

– Nem csoda, hiszen ötszörös bajnok és egyszeri kupagyőztes lett Kispesten. Mi volt a nyolcvanas évek Honvédjának a titka?

– Kézenfekvőnek hangzik, de igaz: hosszú távon az a csapat lehet sikeres, amelyiknek jobb futballistái vannak. Fegyelmezett, szervezett játékkal gyengébb kerettel is lehet egy-egy kiugró eredményt elérni, de ahhoz, hogy sorozatban nyerd a bajnoki címeket, kiemelkedő játékosokra van szükség. Akkor az a Honvéd adta a válogatott gerincét, nagyszerű labdarúgók jöttek össze, élmény volt közöttük játszani. Az edzőnk, Komora Imre inkább menedzserként volt kiváló, de jól összerakta a csapatot, és egyet szem előtt tartott: futás nélkül nincsen labdarúgás. Olyan egymás elleni játékok zajlottak az edzéseken, hogy azok felértek egy bajnoki mérkőzéssel is, kirobbantunk az erőtől.

– Ahogy bemutatkozott az élvonalban, hamarosan már válogatott lett. Ehhez képest csak huszonnégy meccsig jutott. Nem kevés?

– Nem. Ne felejtse el, olyan vetélytársaim voltak, mint többek között Törőcsik András, akiket nálam jobbnak tartottam. Megtiszteltetésnek vettem, hogy ott lehettem Mezey György keretében, és teljesen elégedett vagyok a pályafutásommal.

– Mexikóról lehet még újat mondani? Mondjuk amellett, hogy a szovjetek ellen lőtt egy öngólt…

– Ha az ő kapujuknak nem jutottam a közelébe, gondoltam, a sajátunkba könnyebb betalálni… Menteni akartam, de nem jól sikerült, ez történik, amikor egy csatár védőt akar játszani. Komolyra fordítva a szót, ma már több évtizedes edzői tapasztalattal is felvértezve meggyőződésből mondhatom, hogy

a felkészítés során Mezey György az orvosi stábbal együtt hibázott. Nagyon tisztelem őt, sokat köszönhetek neki, a szerepe a mi sikereinkben kulcsfontosságú volt, nagyon jót akart, amikor kidolgozta az elképzeléseit Mexikó előtt, de nem jött be.

– A kudarc ellenére a válogatott játékosok nagy része el tudott szerződni külföldre. Miért éppen a spanyol Las Palmast választotta?

– Éppen a kudarc miatt mindenki szinte menekült itthonról, és a legkisebb ajánlatot is elfogadta. A Honvédból többen is elmentek, a vezetők viszont nem akarták az új edző, Bicskei Bertalan alól az egész csapatot eladni, ezért engem csak egy évvel Mexikó után engedtek el. A Las Palmast pedig nem én választottam, a spanyolok többször is eljöttek Magyarországra a kedvemért, Kovács Ferenc, a Videoton sikeredzője korábban dolgozott náluk, és ő hívta fel rám a figyelmüket. A két klub megegyezett százötvenezer dollárban, aztán a Honvéd felemelte az áramat kétszázezerre, és húzódott az ügy, de végül összejött a szerződésem.

– Nem volt furcsa egy itthon domináns bajnoktól egy kiesés ellen küzdő csapatba csöppenni?

– Dehogynem! Itthon Komora Imre már egy döntetlennél is ránk rúgta az öltöző ajtaját, Las Palmasban pedig azt vettem észre, hogy alig van nálunk, következésképpen nálam is a labda, és zömmel kikapunk. Alkalmazkodtam, nem is ment rosszul a játék, de rossz érzés volt a sok vereség, a Real Madridtól például ötöst kaptunk a Bernabau-stadionban. Megtanultam viszont egy merőben új mentalitást. Az egyik zakó után szomorúan ültem az öltözőben, és a csapatkapitány megkérdezte, miért lógatom az orromat.

Mondtam, azért, mert kikaptunk, mire újra kérdezett: és? László, megtettél mindent az edzéseken és a meccseken azért, hogy győzzünk? Ha igen, akkor ne szomorkodj, a másik jobb volt, nincs okod szégyenkezni, megyünk tovább, néhány nap múlva jön az új meccs, az új ellenfél, ha tiszta a lelkiismereted, akkor nem akarlak lehorgasztott fejjel látni.

– Három évet töltött el a Kanári-szigeteken. Nem marasztalták?

– Én nem akartam hosszabbítani. Kimerítő három év volt, elfáradtam, már fájt a gerincem is, gondoltam, harmincegy évesen abbahagyom. Nagy Antalék még rábeszéltek egy svájci kitérőre, a másodosztályú Yverdonban még lehúztam két kellemes évet, de utána már hazajöttem.

– Ez 1992-ben történt, azóta edzőként dolgozik, Szombathelytől Békéscsabáig rengeteg helyen, köztük a felnőttválogatott mellett is megfordult. Feltűnő, hogy szinte sehol sem töltött el hosszabb időt. Ennek mi volt az oka?

– Azért akadtak kivételek, például a BKV Előrénél éveket töltöttem el, és szép eredményeket is értünk el, de ezt elmondhatom például Békéscsabáról is. Az elsők között szereztem Magyarországon pro-licencet, fel sem vetődött bennem, hogy mást kellene csinálnom, mint az edzői munka. Ami pedig a sok állomást illeti, utólag azt mondom, nem kellett volna mindig mindenhol kinyitni a számat. Egy időben úgy gondoltam, megmondóembernek kell lennem, de ezt ma már másként látom, többször nem nekem volt igazam, és egy-egy megnyilvánulásom miatt olykor okkal váltak el tőlem. Voltak jó elképzeléseim, de a megvalósításukba talán másként kellett volna belefognom, és azt mondom, az edző pályafutásom igazságosnak mondható.

– Az is feltűnt, hogy a klubok között egészen tavalyig nem szerepelt a Honvéd. Jelent valamilyen elégtételt, hogy mégis visszatérhetett a szeretett klubhoz?

– Mindenféleképpen. A mostani vezetés hívására nagyon szívesen mondtam igent, és most szakmai tanácsadóként, koordinátorként szolgálhatom a Honvédot. Volt idő, amikor nagyon szerettem volna jönni, és nem értettem, miért nem hívnak innen. Most megtörtént. Nem tudom, mit hoz a jövő, de egy biztos: a Honvéd az nekem mindenekfelett áll. Nagyon sokat kaptam ettől a klubtól, és bármilyen pozícióban is segíteni akarok. Tiszta gondolkodású vezetés áll az élen, és remélem, a csapat már a következő bajnokságban a múltunkhoz méltó módon szerepel majd.